Ugye, az voltál

Mit rádfogok, a jó s rossz rengeteg, nem úgy, mint míg tilthattad! Sose tudtam, mi vagy: tanítottalak s én tanúltam tőled oly végső édességeket, hogy azoknak, s forrásuknak, nevet, szólitani, a földi nyomorúltban, és hálálkodni, földről égbe hulltan, csak képzelet adhatott. Képzelet, ugye, mindig az voltál? Nem igaz, hogy itt hagytál, meghaltál: nem igaz, hogy emlék volnál: semmi sem igaz, – ez se! – hisz, ha rég, ma csakugyan az vagy, csak az vagy, s egészen az, gondolatnak, – jaj érte százszor! – aminek akarlak!