A változatlan tavaszban

Mit ér a tavasz, mit az uj világ őnélküle? Csak még fájóbb az út most, mikor ujra virágba borult, a domb, föl, hozzá, föl, a réten át! Mit a tág kép, s hogy suttog minden ág, s a jázmin, s hogy a gerle ujra búg? S hogy, mint húsz évig, s tavaly, éppenúgy jöhetne?!… Nem jön!… Magas ablakát hiába nézem, nem nyílik elém, s lépésenkint igérve a remény teljesedését, nem int már felém kendő s a kis kéz… Most, édes halottam, a változatlan, gyönyörű tavaszban, most érzem csak, mily egyedűl maradtam!