Utolsó magány

Perc alatt odalát, tud s győz az érzés, hová ész s módszer lassan, gőgösen indúl s bukik. Mit láttál, Jós, Szivem, mikor létrejött a nagy éj között és közted, kis fény, a gyilkos egyetértés, mily rémeket? Barátság, szerelem, nem volt mellékes neked: szüntelen vágy szította, megszokás, drága féltés: mi tört össze? Ugy hittem, én előzlek, én, téged: mégis te tudtad a többet? Az a végső délután! Ami szörnyet sejthet agy, mindnek búcsúnkon az árnya. Még egy őrűlt nap! Mily iszony kivánta? – És, óh, utolsó éjszakád magánya!