Kettős vereség

Oldoztad, még fonva, a szálakat, melyek kötöttek! Bujtál, mosolyogtál, menekűltél s hirtelen föllobogtál, ahogy soha: mint őrjítő zamat (s mint saját szünete!) szította vad boldogságod az iszony: rabja voltál, s nem tudtuk, s áldozata: a titoknál jobban ölt a leplezés!… Ami vagy, mind csak agyam tükörjátéka már, emlék és álom, az hoz-visz, halál s élet közt, köztünk, egyetlen futár; az súgja ma, hosszú búcsúd mit érzett: amit azóta én: a vereséget. A tiedet!… S mondd velem: az enyémet!