20.

Kettős vereség

Oldoztad, még fonva, a szálakat,
melyek kötöttek! Bujtál, mosolyogtál,
menekűltél s hirtelen föllobogtál,
ahogy soha: mint őrjítő zamat
(s mint saját szünete!) szította vad
boldogságod az iszony: rabja voltál,
s nem tudtuk, s áldozata: a titoknál
jobban ölt a leplezés!… Ami vagy,
mind csak agyam tükörjátéka már,
emlék és álom, az hoz-visz, halál
s élet közt, köztünk, egyetlen futár;
az súgja ma, hosszú búcsúd mit érzett:
amit azóta én: a vereséget.
A tiedet!… S mondd velem: az enyémet!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]