Csillag

Testünk keresztjén, rég, mikor saját erényeink is kárörvendve néztek, fölfeszített latrokat szent pribékek: „Viseld szégyened, mint egy glóriát”, súgtam álmomban, „s fény hull majd reád, csillagoké!”… Ébredtünk: várt az élet: tűnt hit neked, mámor, menekülések, betegség soká, nyomor s árvaság. „Törvényen kívűl, mint egy állat”, úgy küzdöttél, Törékenyem. Szomorúbb s szebb kevés volt csúcsra oly igaz út! Igazabb, mint én, szivek szive lettél, lator-társadat, gyógyítva emeltél. S a csillag? Te vagy. Az, hogy Te szerettél.