A meghitt perc

Édes emléked, mintha szigetek rajzanának, úgy vibrál: alig érzem, már megszületik valahol a térben a kép, megszületsz. A húnyt szemeket, talán nem is azokat szereted, inkább a látó csöndet. Szenvedély? Nem, nem az hoz vissza (vagy az is, de mégsem legtöbbször); a nyugalom rejteget legárulóbban, legjátékosabban, mint most is, a meghitt perc, óh, hisz abban volt részünk legkevésbé! Száz alakban jössz ilyenkor, uj tündérem, te, régi: fényköd leng, s tudom, mögűle te lépsz ki… (Csak nem szabad egészen odanézni!)