Ami közbejött
| Egy nap? Ezer év? Ami közbejött, |
| áttörhetetlen. Még a tegnapi, – |
| itt vagy! és a különbség oly kicsi: |
| szinte csak alszol! De közben örök |
| dolgok kezdődtek: tiltó küszöböd, |
| min átléptél (mindent felejteni |
| s végűl tán épp a nevem mondva ki), |
| azt semmi papi s cézári erők |
| szét nem zúzhatják. Szivem szive, még |
| itt vagy: itt a kihűlt huszonöt év, |
| te adtad, te vetted el: áldva légy. |
| Itt vagy: majdnem te; s mégsem te. Ami |
| hiányzik, mily óriás a „kicsi”! |
| Sírodat zárják rám a zárai. |
|
A hír
| Mozgás, kép, hang, fagyott-merevedett |
| minden a hírre, s megállt: valami |
| ős „Legyen!” a „Ne legyen!”-t mondta ki, |
| bár, zokogva, még csak a nevedet, |
| aztán pár szó, még az is leplezett, |
| s robbanni kezdtek eresztékei |
| szívnek-anyagnak, s törni-porlani- |
| párologni percek s évezredek; |
| s végűl a tény: villámok s éjszakák |
| gyúltak-fúltak-haltak egymáson át |
| s menekűlt, vitt belőlem a világ: |
| visz ma is, visz: ott vagyok teveled, |
| nem tudom, hol, s itt: veled s nélküled, |
| és minden egyre érthetetlenebb. |
|
Bolond tükör
| Folyton uj dolgok történnek, s te most már |
| kivül vagy rajtuk. Borotválkozom, |
| s eszembe jutsz: könny csordul arcomon |
| és megállok: céljaim fele voltál |
| és fele szabad tetteimnek, óh, bár |
| több lettél volna! Élek, folytatom |
| a munkás napot, s minden utamon |
| együtt kisér a dús emlék s a sóvár |
| hiány… De minden könnyem és utam |
| mit ér? mit, édes társam, társtalan? |
| A valóság, a jelen, oda van! |
| Csak tükröd őriz, tükröd, én, a lélek, |
| tükör, melyből kirepűltek a képek, |
| bolond tükör, mely azt hiszi, hogy éltet! |
|
A jó hatalom
| Minden erőm, vágyam, képzeletem, |
| a semmivel küzködik, egyre zaklat |
| és háborog, mégis csak annyit adhat, |
| hogy százszorosan, ezerszeresen |
| fájva, ujra idézi, szüntelen |
| idézi, uj kínoktól részegen |
| idézi, ujra s ujra, a hatalmat, |
| ami voltál, te, ki a föld alatt vagy: |
| a jó hatalmat, az élet sötét |
| vonzását, titkod édes erejét: |
| de nem ér el. Hív, ujra s ujra, még, |
| még, még, s hiába… Óh, micsoda vad-zord |
| magány fagy rám!… Ami végső utad volt, |
| engem is elvitt: mindenből kikapcsolt. |
|
Mindenütt ott vagy
| Mindenütt ott vagy, ahol valaha |
| tudtalak, láttalak, szerettelek: |
| út, orom, erdő veled integet, |
| falu és város, nappal s éjszaka |
| folyton idéz, őszi hegy s tél hava, |
| vizpart s vonatfütty, s mindben ott remeg |
| az első vágy s a tartó őrület |
| huszonöt kigyúlt tavasza, nyara. |
| Mindenütt megvagy: mint virágözön |
| borítod életemet, friss öröm, |
| frissitő ifjúságom, gyönyöröm: |
| minden mindenütt veled ostromol, |
| de mindig feljajdul a halk sikoly: |
| e sok Mindenütt mindenütt Sehol! |
|
Mert sehol se vagy
| Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek, |
| nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád, |
| mindig mutat valahol a világ |
| s mindig elkap, bár kereső szememnek |
| tévedései is hozzád vezetnek, |
| úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák |
| villantják hangod, a szemed, a szád, |
| csöndes játékait a képzeletnek: |
| látlak s nem látlak, drága nevedet |
| csengi csendülő szivembe szived, |
| de percenkint ujra elvesztelek: |
| csillagokig nyílok szét s hallgatózom, |
| üldöződ, én, mégis, mint akit ólom |
| húz le, sírodba, magamba csukódom. |
|
„Nem!”
| Hogy: Nem! – mindig ebbe ütközni! – Nem!
|
| és Nem! – és forrva, fagyva, égve várni! |
| Mért: Nem? – a jajra csak egy túlvilági |
|
Mert: Nem! – válaszát kapni szüntelen! |
|
Nem! Nem! – Nincs Talán, nincs többé Igen. |
|
Nem! – Nincs alku, s ez a Nincs óriási. |
|
Nem! – lázadhatnak kín s düh harsonái: |
|
Nem! – győz a Föld s a süketnéma Menny. |
|
Nem! – Baromibb őr, érthetetlenebb, – |
|
Nem! – nincs királyibb, sérthetetlenebb! |
|
Nem vagy! – Csak ez van, a hiány, a seb! |
|
Nem! – Nem?! Nem? Nem. Tudom. De nem hiszem. |
|
Nem vagy! – Nem vagy?! Nem hiszem el sosem: |
| fájsz, kedves, fájsz, fájsz, rettenetesen! |
|
Új hazád
| Szöktél volna csak, akárhova, szöknék, |
| keresnélek, víz alatt, föld felett. |
| Sárga kikötők? Néger szigetek? |
| Föltépném csillagunk Egyenlitőjét! |
| S vitt volna uj egekbe repülőgép, |
| tudós próba, űrhajó, őrület: |
| indulnék én is –: hátha rád lelek? |
| S pörölnék a Pokollal – könyörögnék, |
| uj Orpheus!… Napok eddig, s hetek, |
| óh, de nehezek voltak nélküled! |
| Ami most jön, hosszabb és nehezebb. |
| Sehol-Soha a neve uj hazádnak: |
| ott vagy. Ott se vagy. Nem vagy: csak a fáradt |
| képzelet kapkod a Semmibe utánad. |
|
A meghitt perc
| Édes emléked, mintha szigetek |
| rajzanának, úgy vibrál: alig érzem, |
| már megszületik valahol a térben |
| a kép, megszületsz. A húnyt szemeket, |
| talán nem is azokat szereted, |
| inkább a látó csöndet. Szenvedély? Nem, |
| nem az hoz vissza (vagy az is, de mégsem |
| legtöbbször); a nyugalom rejteget |
| legárulóbban, legjátékosabban, |
| mint most is, a meghitt perc, óh, hisz abban |
| volt részünk legkevésbé! Száz alakban |
| jössz ilyenkor, uj tündérem, te, régi: |
| fényköd leng, s tudom, mögűle te lépsz ki… |
| (Csak nem szabad egészen odanézni!) |
|
Emlék a szivednek
| Sose daloltam rólad: köznapi |
| nyelven szól ma is idegem s agyam: |
| az édes látomást, mely benne van, |
| teljes természetesség hozza ki: |
| te hozod ki: költőd nem pengeti |
| lantját, de vizsgál s ítél, ahogyan |
| a lélek orvosa, s szava olyan |
| biztos, mint a számok képletei. |
| Rím s ütem nem halott kellék: csodát, |
| zenét akar: arányt, s szimetriát: |
| formát, életet: ahogy a virág, |
| a sejt, s a kristály. Modorról, s keretnek, |
| ennyit. A többi? Emlék a szivednek: |
| az, hogy szerettél, s szeretlek, szeretlek. |
|
Csillag
| Testünk keresztjén, rég, mikor saját |
| erényeink is kárörvendve néztek, |
| fölfeszített latrokat szent pribékek: |
| „Viseld szégyened, mint egy glóriát”, |
| súgtam álmomban, „s fény hull majd reád, |
| csillagoké!”… Ébredtünk: várt az élet: |
| tűnt hit neked, mámor, menekülések, |
| betegség soká, nyomor s árvaság. |
| „Törvényen kívűl, mint egy állat”, úgy |
| küzdöttél, Törékenyem. Szomorúbb |
| s szebb kevés volt csúcsra oly igaz út! |
| Igazabb, mint én, szivek szive lettél, |
| lator-társadat, gyógyítva emeltél. |
| S a csillag? Te vagy. Az, hogy Te szerettél. |
|
Tétova angyal
| Voltál szép, óh, álomszép: gyönyörű, |
| tétova angyal! Csordúl a szivem, |
| ha sziromarcod visszaképzelem, |
| fény-árny hajnalod sóvár s kishitű |
| pompáját, s azt a gyász- és mézizű |
| nagy májust, melynek őszünk nézve sem |
| felejti vad káprázatát szemem: |
| voltál szép, óh, nagyon szép, gyönyörű! |
| De szebb lett érett arcod egyszerű |
| mosolya, a megszenvedett derű, |
| a segítő okosság – noha hű |
| társad maradt a riadt régi angyal, |
| aki voltál, s a sziromgyönge hajnal… |
| Mily rémek titkát vihetted magaddal? |
|
Megszületés
| „Volt szemem”, írtad egykor, „volt fülem |
| s nem láttam, nem hallottam, semmi nem volt |
| ajkamon íz, vagy ha volt, idegen volt: |
| remény és tudás gyermekhitemen |
| nem sajdult át még, élet, sohasem: |
| pára, melyet gyors szél hoz s ujra elhord |
| s az üres nap s a jelentéstelen hold |
| festette, ahogy tudta, felszinem”. |
| Igy írtad. Aztán: „Harsant a világ, |
| képek nyilalltak, rémek és csodák, |
| ízek csendültek ereimen át.” |
| „Látok,” mondtad, „és hallok: megszülettem: |
| kín és gyönyör gyúl melletted szivemben.” |
| S felsírtál: „Tarts meg, teremtőm, szerelmem!” |
|
Hova?
| No de, komolyan, édes: hova lett |
| Sztraka, a hű cseh? Mint mi, úgy örűlt |
| utazásunknak, végre sikerűlt! |
| (A Barlangra ő figyelmeztetett.) |
| Hova lett?… S rég láttuk az Öreget, |
| a dilinós bácsit: a padon ült, |
| rom-háza előtt, és mindig fütyűlt, |
| amikor fent – emlékszel? – az üveg- |
| verandán… S Kati néni? S hova a |
| jó doktor? S az a fiatal anya: |
| csak úgy ni?! – ő, a barátnőd, Baba?! |
| S a többi, akit sirattál, szerettél: |
| mind-mind?… Borzong a fák közt a hideg szél… |
| S legfőképp magad – mondd már: hova lettél? |
|
Visszacsókolhatatlan
| Kötött, rég, a rossz is, a fájdalom, |
| mit, egymást féltve, egymásnak okoztunk: |
| hogy kötött s nevelt! Most felel a sorsunk, |
| sebeink mért izzottak oly nagyon: |
| hogy túlizzék rajtuk a hatalom, |
| mely együtt-tartott: mindig haldokoltunk |
| születésünkért: mindig jobb a csókunk |
| így lett: így maradt vágy és alkalom |
| mindig a régi, első: így örök, |
| így olyan teljes: ezerszerte több, |
| mint remélhettük… De ami ma köt, |
| mind csak szép s jó már: minden pillanatban |
| szivedet érzem szivemben s agyamban, |
| Csókom, te, te, Visszacsókolhatatlan! |
|
Kettős vereség
| Oldoztad, még fonva, a szálakat, |
| melyek kötöttek! Bujtál, mosolyogtál, |
| menekűltél s hirtelen föllobogtál, |
| ahogy soha: mint őrjítő zamat |
| (s mint saját szünete!) szította vad |
| boldogságod az iszony: rabja voltál, |
| s nem tudtuk, s áldozata: a titoknál |
| jobban ölt a leplezés!… Ami vagy, |
| mind csak agyam tükörjátéka már, |
| emlék és álom, az hoz-visz, halál |
| s élet közt, köztünk, egyetlen futár; |
| az súgja ma, hosszú búcsúd mit érzett: |
| amit azóta én: a vereséget. |
| A tiedet!… S mondd velem: az enyémet! |
|
Huszonkétéves
| Huszonkétéves voltál, amikor |
| kezdődött, negyvenhét, hogy befejezted: |
| velem telt hát jobb fele életednek, |
| s a fecskeszárnyú tavasz már sehol |
| nem lát: sirodról csörgedezve foly |
| a maradék hó és jég: ami benned |
| ember volt, megszűnt, vagy már csak a vesztes |
| szivek fájó tükrében haldokol. |
| Az enyémben legjobban, legtovább: |
| kezded uj léted első tavaszát, |
| te, tavaszom huszonöt éven át |
| s oly tavasz most, amelytől rettegek, |
| kimerűlt vagyok, üres és öreg: |
| magaddal vitted érzékeimet. |
|
Utolsó magány
| Perc alatt odalát, tud s győz az érzés, |
| hová ész s módszer lassan, gőgösen |
| indúl s bukik. Mit láttál, Jós, Szivem, |
| mikor létrejött a nagy éj között és |
| közted, kis fény, a gyilkos egyetértés, |
| mily rémeket? Barátság, szerelem, |
| nem volt mellékes neked: szüntelen |
| vágy szította, megszokás, drága féltés: |
| mi tört össze? Ugy hittem, én előzlek, |
| én, téged: mégis te tudtad a többet? |
| Az a végső délután! Ami szörnyet |
| sejthet agy, mindnek búcsúnkon az árnya. |
| Még egy őrűlt nap! Mily iszony kivánta? |
| – És, óh, utolsó éjszakád magánya! |
|
Föld alatt, ég alatt
| Nem rejtegetlek többé, nem tagadlak, |
| végre igazán tied. Eleget |
| bujkáltunk, míg bírtad, míg lehetett, |
| míg volt értelme, hogy egy kis nyugalmat |
| adjon a leplezés. A föld alatt vagy, |
| az ég alatt vagy, és sirod felett |
| vigan csörögve épp vendégeket |
| jelez a szarka, hogy meglátogatlak: |
| minden oly nyilt már és tiszta!… Be kár, |
| hogy csak most, későn… Óh, ez a halál |
| sokra tanitott, a legtöbbre… Bár |
| lenne haszna is!… Drágám, adj erőt, |
| kibírni, ami maradt, a jövőt… |
| Védjétek egymást, igaz szeretők! |
|
A változatlan tavaszban
| Mit ér a tavasz, mit az uj világ |
| őnélküle? Csak még fájóbb az út |
| most, mikor ujra virágba borult, |
| a domb, föl, hozzá, föl, a réten át! |
| Mit a tág kép, s hogy suttog minden ág, |
| s a jázmin, s hogy a gerle ujra búg? |
| S hogy, mint húsz évig, s tavaly, éppenúgy |
| jöhetne?!… Nem jön!… Magas ablakát |
| hiába nézem, nem nyílik elém, |
| s lépésenkint igérve a remény |
| teljesedését, nem int már felém |
| kendő s a kis kéz… Most, édes halottam, |
| a változatlan, gyönyörű tavaszban, |
| most érzem csak, mily egyedűl maradtam! |
|
A végtelen pillanat
| Időnkint elhagytalak: összevesztünk, |
| s dac s gyöngeség vitt, vagy egyszerüen |
| kalandvágy, vagy mert az életeden |
| akartunk változtatni (majdnem eltűnt |
| ilyenkor önzés, érdek, keseregtünk, |
| hogy kötve tartalak!) – de azt sosem |
| tudtam felejteni, a végtelen |
| pillanatot, melyben egymásra leltünk, |
| az elsőt, a többé-sose-szünőt, |
| a csillaggyújtó-indító erőt, |
| felmentőnket minden bíró előtt; |
| él az, túlél az, halott kedvesem: |
| te lobogsz, te, maga a Szerelem, |
|
Ugye, az voltál
| Mit rádfogok, a jó s rossz rengeteg, |
| nem úgy, mint míg tilthattad! Sose tudtam, |
| mi vagy: tanítottalak s én tanúltam |
| tőled oly végső édességeket, |
| hogy azoknak, s forrásuknak, nevet, |
| szólitani, a földi nyomorúltban, |
| és hálálkodni, földről égbe hulltan, |
| csak képzelet adhatott. Képzelet, |
| ugye, mindig az voltál? Nem igaz, |
| hogy itt hagytál, meghaltál: nem igaz, |
| hogy emlék volnál: semmi sem igaz, |
| – ez se! – hisz, ha rég, ma csakugyan az vagy, |
| csak az vagy, s egészen az, gondolatnak, |
| – jaj érte százszor! – aminek akarlak! |
|
Bizalom
| Tudom, Kedves. Van nő, száz, meg ezer; |
| látom: szép is némelyik, s bizonyára |
| fontos majd-mind valakinek. De más a |
| kapocs –: hiányzik sok-sok pici jel, |
| amire a szem csak később figyel |
| s még inkább a szív: test s lélek varázsa |
| a bizalomban teljes – óh, be fájva |
| nézlek másokban: alig érdekel |
| az érző élet! Annyi-annyi év |
| alatt annyi vágy s hála gyűlt beléd, |
| hogy erő lettél, kincs, a veszteség |
| mutatja, mily nagy! Azt nézem: kereslek: |
| de csak olyanokban, akik szerettek, |
| Drágám, vagy most, énértem, megszeretnek. |
|
Parancs
| Nem tudom én, mi igaz: rohamokban |
| érzek, dolgozni is úgy dolgozom: |
| növök s növelek, nagy hullámokon |
| röpít valami: mindig gyanakodtam, |
| hogy ha nem mesterségesen-nyugodtan, |
| hát egy epilepsziás hatalom |
| robbanásaiban gondolkozom: |
| így szerettelek? Így! Csak így? Azonban |
| huszonöt évig?! Házasságnak ez, |
| sőt életnek is elég: végleges |
| parancs kezdte, s már kisérteties, |
| hisz tovább nő, bár agyrém, lehetetlen: |
| oly vesztett jók élő emléke bennem, |
| hogy a mindent is öröm keveselnem. |
|
Mi, hárman
| Azt vesztetted el, mikor rabja lettél |
| annak, ami bűn volt és rémület |
| (halálos rabja, lelkiismeret |
| szerinti), azt, akiért vezekeltél |
| és annyit menekültél, ujrakezdtél: |
| azt, aki, mint én, szintén szenvedett, |
| csak másképp: őt, akit egykor gyerek- |
| sziveddel nálam is jobban szerettél. |
| Közben húsz év, és most halál: te… Mi |
| hogy volt s miért, nehéz elmondani: |
| cselekszik a gyors gyűlölet, de mi |
| – utólag látom – ahogy öregedtünk, |
| magunkat romboltuk, míg védekeztünk, |
| és mindhárman mindenre ráfizettünk. |
|
Keresztények
| Nem illettem az európai rendbe |
| (a vallhatóba): ösztöneimet |
| törték hitek, szokások, kényszerek, |
| melyek másoknak szentek: kételyekbe |
| temetett – rég nem lelkiismeret, |
| de gyöngeség s únt alku, az, hogy egyre |
| alkalmazkodtam, beteggé gyötörve |
| magamat és aki csak szeretett. |
| Lett volna úgy, lett volna csak hatalmam |
| rendezni sorsunk, ahogy én akartam, |
| éltünk volna törvényben és nyugodtan; |
| de ti másképp mértétek le a végső |
| parancsokat, keresztények, te és ő, |
| s közben éj lett, s minden azt mondja: késő! |
|
Sohasem eléggé
| Ki ernyőzted, bokor, út, aki hoztad, |
| kő, tavaly még zsámolya, idegen |
| életek, de drágábbak ma nekem |
| sok emberénél, mint jó tegnapoknak |
| őreihez, jövök ki, s órahosszat |
| várok köztetek: itt jobban velem |
| van, mint másutt, itt már-már azt hiszem |
| hogy jön, megint jön: léptei kopognak |
| a mindjárt nyílik a kapu, mint mikor |
| jöhetett s oly friss, oly törékeny, oly |
| szép volt… Köztetek, ösvény, kő, s bokor, |
| elragadtatássá, gyönyörüséggé |
| enyhül a fájdalom, a veszteségé: |
| „Bárhogy szerettem, sohasem eléggé!” |
|
Túlélt mese
| Kép, – ni, mint kislány, a Nemzetiben |
| Szent-Iván-éj lepke-tündére voltál: |
| fiókodban motozok… Majd, mikor már |
| férjed s fiad volt, de a szerelem |
| hozzám kapcsolt, s megszöktünk: meztelen |
| táncoltál az erdei zuhogónál |
| az Óriáshegységben, nyári holdnál, |
| emberi Titánia, a gyepen… |
| Álom a lepke-fénykép, megfakult, |
| kihűlt a csók, mely nagy nyarunkra gyúlt, |
| csak agyamban szikrázik még a mult. |
| De, vér s hús, én se vagyok menedék: |
| vér s hús voltál! S jaj, túléli meséd |
| egy tűd… szalagod… egy ceruzavég! |
|
A titkolt rém
| A vágy, hogy ne lény csúnya és öreg, |
| a jaj, hogy elhagylak, s bár tovatűnt rég, |
| a rontó tűz, mely benned hagyta üszkét, |
| ujra lobbanni, mihelyt csak lehet, |
| a titkolt rém, mely már mint gyermeket, |
| ölt, hogy te bukhatsz csak, a kishitűség |
| iszonya, és a végső kimerültség |
| vitt el: megtört, szétdúlt, kiégetett. |
| És nem láttuk, nem tudtuk! Most, utólag, |
| fénye gyúl sok szürke tegnapi szónak, |
| tétovának s ma célba-mutatónak: |
| nem hittem neked, vagy nagyon talán – |
| Forró élet, így lettél hideg árny! |
| Káprázatom, így teljes éjszakám! |
|
Folyton átlengsz…
| Folyton átlengsz gondolataimon, |
| mint könnyű szél, vagy mint az ibolya |
| ég váratlan villanó mosolya, |
| s néha már, mint egy édes hatalom |
| érintésétől, szivem s homlokom |
| nyugodni simúl: ha sajog is a |
| „nem vagy” sebén a „voltál” vigasza, |
| szeretnék élni. Mért? Majd megtudom. |
| Meg kell ismernem minden emberit, |
| ha üdvözít, ha pokolra taszít; |
| és rád gondolnom olyan jól esik! |
| Igy is együtt vagyunk mi, kedvesem. |
| Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem |
| segítesz, ugye, szív a szivemen?! |
|
Annak neve
| Nő voltál, édes? Ember? Sugaras |
| május zengi megint az életet, |
| nászőrűlt erdő. Jártam itt veled, |
| s hugaiddal is, éppily vad tavasz |
| ünnepén, éppígy beleveszve az |
| örök mámorba, s alig lehetett, |
| ami történt, testileg, kevesebb, |
| ha te voltál, ha más, az Egy-Igaz |
| Csoda tolmácsa… Mégis… Gyönyörű |
| bár a roppant ég s a parányi fű, |
| emlékezni mégis be keserű, |
| be koldus-kín ma!… Mert király lehettem, |
| az voltam, az, minddel a szerelemben, – |
| de, hogy veled mi, annak neve nincsen. |
|
„Isten békéje!”
| Sehol se tudtam lenni, hogy oda |
| ne kivánjalak: minél kedvesebb, |
| annál fájóbb volt szép s jó nélküled, |
| annál forróbban vágyott szivem a |
| társra, terád: a Mindenség maga |
| gyógyult – s én benne – amikor veled |
| voltam, vagy ha csak előlegezett |
| az együttlét reménye-mámora. |
| „Isten békéje!” – mondták valaha |
| a boldog szerelem álmaira, |
| ezt a békét nem érzem már soha: |
| soha a Legfőbbet, bár te se hittél, |
| a Titkot! Azt, kit, mig voltál-szerettél, |
| Kedves, legjobban Te közvetitettél. |
|
Mulasztások
| Mindig így most már? Jóvátehetetlen |
| mulasztások sajdúlnak, fojtanak, |
| tervek emléke, amelyekre csak |
| titkon gondolt a vágy, oly lehetetlen |
| ábrándoknak tűntek föl, szárnyszegetten |
| röppent remények, miknek, hogy becsap, |
| hangját fogta a lélek, mialatt |
| jajai nyiltan sírtak a tiedben: |
| azok, igen, jajaim szüntelen |
| visszhangzottak benned is, kedvesem, |
| teher voltam csak ezer terheden, |
| gyáva, én, kit kerűlt a hit, a tett: |
| elpazaroltam édességedet, |
| minden keserű most már, nélküled! |
|
Darázsraj
| Nézhetnélek már higgadtan, ahogy |
| a barmok (s a hivők s az okosak!) |
| nézik a halált, nem egy pillanat |
| kényszerít is rá, de úgy támolyog |
| még bennem, kedves, a fogyatkozott |
| élet, hogy gyógyító hatalmadat |
| idézni a sírás is többet ad, |
| mint a nyugodt ész. Hogy lett volna jobb, |
| mit hibáztam s te hol s mért: ez s ilyen |
| kín-darázsraj zsong körűl szüntelen, |
| s ha jön is (mert jött: ég tudja, milyen |
| sugallatra s ahonnan nem hihettem) |
| segítség: feléd, eljátszott szerelmem, |
| minden mulasztás jóvátehetetlen. |
|
Kéküveg nyár
| Kéküveg nyár, és lent a Balaton |
| kéküveg rétje… Hol vagy?… Mindenütt |
| élet, erő, fény! Csordúlt méz a fürt |
| a tőkén… Óh, hány ily forró napon |
| jártunk itt, nem is sejtve, mily nagyon |
| teremtjük egymást! Fejed itt feküdt, |
| most még átnézek rajta: általüt, |
| ködkép, húsodon a fű!… Fájdalom |
| és sóvárgás hoz s fektet csak ide, |
| s tiltakozás, a szív bolond hite, |
| hogy nincs Sehol, nincs Többé-Sohase: |
| a vágy, hogy ami jó, mind veled éljem, |
| édes megszokottságom, drága mérgem; |
| vagy hogy te oszd meg kétségbeesésem. |
|
Egészség
| Te szítottad legjobban azt az érzést, |
| hogy jó lenni, hogy élő tűz vagyok, |
| hogy otthon a Mindenben: áthalok |
| a Kezdetbe: tudatom vágyva néz szét |
| s mohón issza a nyugodt egyetértést |
| a harcos részek közt: az a Titok |
| nyilt általad, melytől nevet kapott |
| egykor valami világnagy Egészség. |
| Mit sok-sok együtt, te egymagad adtad, |
| mit sok-sok alig, te tetőzve!… Vagy csak |
| képzeltem?… Mindegy: minden nőt miattad |
| szerettem: mindre futotta belőled… |
| Nem is érzek most sem eget, se földet: |
| mindenek szive, mindig nélkülözlek. |
|
Üldöző hiány
| Erősebben vagy, amióta nem vagy, |
| tűnt gyönyör, te, Megközelíthetetlen, |
| erősebben, te, Elveszíthetetlen, |
| ki elveszítesz, nemlét, te, hiszen csak |
| agyrém vagy, bármily drága: folyton elkap |
| a valóság: öngyilkos küzdelemben |
| vádollak, és néha már keserűbben, |
| mint ha ellenség volnál!… Végtelen vagy, |
| végtelen hiány, hívó, üldöző, |
| megvont erőddel percenkint ölő, |
| Halottam, egykor éppily éltető: |
| szégyellek így fájni, de semmi dolgom |
| a földön: csak tenálad vagyok otthon: |
| kell énnekem még sírodba csukódnom?! |
|
Szárnyrakelt hangszerek
| Drágám, de jó volt milliárd ideg |
| lázhálójában zsongó szerveid |
| gyönyörét, az élet ős titkait |
| benned és érted, általad s veled |
| érezni-kapni, mikor megeredt |
| lélek és test és csordúlt és telibb |
| és zengőbb volt, mint a mestereik |
| keze alatt szárnyrakelt hangszerek! |
| Be jó voltál, Mindenség burka, rajtam, |
| s be fájt elhagyni húsodat, viharban |
| és napfényben; bár amikor akartam, |
| mindig rám csukódhattál… De mi vagy, |
| mi vagy most? Szó, név, semmi, gondolat. |
| Legédesebb, és legborzalmasabb! |
|
Képzelt párbeszéd
| Szóltál? – Nem. – De hisz most is szólsz! – Szivedben |
| sirdogálok. – Ott vagy hát? – Te tudod. |
| – Ott vagy, de titok, hogy mi. – Az vagyok, |
| aminek gondolsz. – Többnek lehetetlen, |
| mégis csak árny vagy. – Tavaly szeretetlen |
| hittél éppilyen árnynak. – Óh, azok |
| más halál voltak, azok a napok, |
| haragos hetek, órák! – Mindaketten |
| romboltuk egymást. – Én, én, tégedet! |
| – S téged én. – Drágám, te, Kiszenvedett, |
| te engem csak magaddal: odalett |
| veled minden örömöm. – Tudom, érzem, |
| siratlak is már, túlvilági férjem! |
| – Sírj, sírj, szivem, kisértet-feleségem! |
|
Maradék élet
| Igy beszélgetünk, s egy-egy percre oly jó, |
| hogy gondolatban veled lehetek… |
| Be felezném érted életemet, |
| ami még van, csak érezném a forró |
| gyönyört (amelyhez nem volt s nincs hasonló), |
| mit jelenléted adott: képzelet |
| fűtötte bár, én tőled és veled |
| kaptam, csak tőled! És most a koporsó |
| s a sír, a farkasréti… De minek |
| folytassam, édes? Nincs tenélküled, |
| nincs valóság, s minden öröm beteg: |
| szó vagy csak, szó a vágy és a hit és a |
| sok emlék, mit felgyújt még, néha-néha, |
| az öncsalás, az élet maradéka. |
|
Tavaly még
| Szép volt, tavaly még, e fenyvek alatt: |
| tiltott Jóm, mindig vártál valahol, |
| fény, kelni kész a láthatár alól, |
| ha kértelek rá: repesett a nap |
| a holnap elé! Hogy vagy: a tudat |
| húsz-évnyi megszokás csókjaiból |
| lassan, s már magát is felejtve, oly |
| biztossá épitette álmodat |
| (álmomat rólad), hogy, noha tiportan, |
| mint soha még, volt kedvem élni, voltam, |
| mert voltál te is, vigasz, fogyhatatlan. |
| Több tilt ma, nem szó s törvény: semmi vagy, |
| s majdnem az én is!… Óh, tavalyi Nap, |
| veled vacogok lent a föld alatt. |
|
Csodálatos-rémületes
| Hiányoddal vagy jelen: a szegényebb |
| világ fájóbb, de több lett: reggelek |
| gyöngyház csöndje, dél lángja emleget, |
| s holdas tavunk éji bűvöletének |
| sóvárabb rabja, ajzottan, a lélek, |
| mint mikor csókod még nyugtatta: szebb, |
| elveszthetőbb, hívóbb, beszédesebb |
| a csodálatos-rémületes élet. |
| Gondolatom tükrét csiszolta ki |
| halálod? A szivéit? Valami |
| uj ízt termelt, színt, látást: isteni |
| érzékenység gyúl fényben s fény alatt: |
| izgalma rejt, izgalma mutogat, |
| az gazdagítja koldus kínomat. |
|
Két halántékom között
| Agyam belseje lett egész világod, |
| mint rab csillagra, figyelek reád: |
| gondolatom tükrös csövein át |
| kilátsz, szikra, s vissza magadba: látod |
| amit én, őröd, fürkész csillagászod, |
| és ami voltál: óh, de mennyi rács |
| – nem a tieid! – szűkíti tovább |
| lángod, mely tőlem menekűlni vágyott! |
| Itt vagy, bennem, anyagtalan kisértet, |
| s legalább félig ma is csak teérted |
| történik mindaz, amit teszek, érzek: |
| itt vagy a két halántékom között – |
| s messzebb, mint fényévtengerek mögött |
| a Véga s a Nagy Andromeda-Köd. |
|
Idegen nő egy vitorláson
| Kék víz röpűl, csattognak a vitorlák. |
| Bronz lábadtól vérpiros torkodig |
| érezlek: nevetsz – csillag-fogaid |
| szikráznak. Hajad, turbánod kibontják |
| a nyári szelek: gyönyörű kis ország, |
| gyönyörű, zárt világ vagy: ahogy itt |
| vezényelsz, nincs férfi, hogy vágyait |
| ne hívnád, édes, emberi valóság! |
| Kék víz s kék ég közt visz a csónakod, |
| s én közben valakire gondolok. |
| Be gyönyörű vagy! üde és nyugodt! |
| Kint nyugodt, de bent tűz, láng, repeső vagy! |
| Az a valaki – – Te élsz, és erő vagy!… |
| És elfordulok: bármi vagy, nem ő vagy. |
|
Kétszáz napja
| Nem tudtalak megtartani. Sirodban |
| kétszáz nap roncsol már azóta, hogy |
| kioltottad fájó öntudatod: |
| kétszáz napja nem voltam a karodban, |
| s ez csak a kezdet. Szöktél, szép halottam, |
| szöktél előlem? Búcsúd én vagyok, |
| az is, akihez szólok, s válaszod, |
| s a rémes éj, s ami most még soron van |
| s amit jó lett volna kerűlni. Jaj, |
| de rossz kivűled! Vagy még? Eh, hamar |
| a sötét csöndet, az jól eltakar! |
| Te sem tudsz megtartani, még te se! |
| Kétszáz nap. Mi vagy? S én mi?! Kezdete |
| két külön útnak szét a semmibe. |
|
Ahol élőbb a föld
| Vannak helyek, ahol élőbb a föld, |
| útak, melyek lángolnak, vagy sajognak |
| s akárhol leszel, mindig visszahoznak, |
| tájak, melyek már túlvilági kört |
| zárnak körénk, itt a kék, ott a zöld: |
| a gyöngyös Tejút könnyeiddel oktat |
| s annál a fánál erősebben ott vagy, |
| mint bárki bárhol: delet és gyönyört |
| őrzöl, s az téged. Igy szövődsz bele |
| a Mindenségbe, élet és mese: |
| nem is hiányzol sehol sohase. |
| Mindez sok, s kevés: ez ébreszt, ez altat: |
| örök jelenlét, noha képzelet csak… |
| Hogy szerezhet szív szíven ily hatalmat?! |
|
Pár négyszögláb rét…
| Cickafark, zsálya, szöcske, hangya, tetvek |
| s föld s levegő még csöppebb férgei, |
| pár négyszögláb rét sürgő népe, ti, |
| mi célnak, jognak, mily véletleneknek |
| játéka, hogy tovább vagytok, lehettek, |
| hogy szabad élnetek, s im, társai, |
| kortársai maradtatok, pici |
| fények, az én világtükör szivemnek, |
| mikor ő, kire mindig gondolok, |
| nincs már s nem lesz soha, bár több s nagyobb |
| volt nekem, mint napok és csillagok? |
| Folyton megalázol, egyszeri lét! |
| Folyton, te közönyös! Ragyog az ég, |
| s tudomásúl se veszi gyermekét. |
|
Tízezerszer
| Nap az égen, hangya a földön egy se |
| állt meg miattunk, Kedves, amikor |
| úgy megnőttünk egymásban (hacsak oly |
| szív nem, amely magának követelte |
| egyikünkét): ugyanúgy jött az este, |
| tízezerszer, s a hajnal, és a por |
| éppúgy nyüzsgött, az ember, és bibor |
| és fakó évek, majd a vég, keretbe |
| zárták, lezárták életed. A sok, |
| ami voltál, veled tűnt; de ahogy |
| akkor, ég és föld most se változott. |
| Felejt? Nem. Csak nem tud, csak más a dolga: |
| nem tudta, ki vagy, s hogy nem vagy, s mióta… |
| (S mit érne, ha tudná?! ha tudta volna?!) |
|
Szárszó
| Minden a régi: itt a tó, a pad, |
| itt vártál, itt öleltél, itt a nádas, |
| ezt jártuk, s itt a szobád, itt az ágyad, |
| benne ébredek: tavaly e falak |
| közt bújtunk meg, s egyedűl ma se hagy |
| se ház, se hegycsúcs; ami láthatárnak, |
| az keretednek is jó: szinte árad |
| s csordúl Észak, Dél, Kelet és Nyugat. |
| Soha egyedűl, mindig egyedűl! |
| Kereslek, várlak, reménytelenűl, |
| de a vágy az emléknek is örűl |
| s körém fest, rácsnak, édes árnyalak: |
| minden a régi!… De hogy mégse vagy, |
| s hogy mindenütt, a szív beleszakad. |
|
Maguk láthatnák benned
| Még emlékszik rád, ez, az, Óh, szegény, |
| mondják itt-ott. De senki sem sirat |
| (minek is? mit segítene?), hacsak |
| fiad s majd unokád nem; vagy ha én – |
| S nemsoká széles e föld kerekén |
| versem őriz csak: mint ez a nyarad, |
| tavaszod s őszöd, még jobban szalad |
| majd, nélkülem, a többi… „Költemény!” |
| legyint tűnő példádra az Idő: |
| lesz – most is van! – elég gyönyörü nő |
| s túllapoz rajtad: nem árny-szerető, |
| élő gyönyör kell s élve jajduló kín!… |
| Pedig, tűnődve a vég hírhozóin, |
| maguk láthatnák benned olvasóim. |
|
Balatonföldvár
| Mekkorát nőtt füzes, nád, fű, bokor! |
| Az idegen villából némi rom |
| van csak, s mint uj őserdő, lepi gyom, |
| a kertben, hol (még háborúban) oly |
| komolytalan kockáztattuk komoly |
| tisztességünket: ajtón, ablakon |
| zár volt s redőny, s ma alig jelzi nyom, |
| hogy boldog szállás volt valamikor. |
| Neked sincs nyomod. Mint harc dühe itt, |
| úgy dúltak benned csöndes napjaid: |
| magam járom rejtekünk útjait. |
| Rom s bozót mind tele kísértetekkel: |
| együtt vagy az eltűnt idegenekkel? |
| Akkor jó itt… Gyom, nőjj be, rom, temess el! |
|
Légy ma te tiltás!
| Pár héttel a végzetes nap előtt |
| – Haljunk meg? – hívtál, ahogy egykor én. |
| – Most tudnék! – s nevettél, oly könnyedén, |
| hogy szavadra nem ébredt gyanu: sőt |
| még dicsértem is a nyugodt erőt, |
| mellyel végigtekintettél, szegény |
| barátnőm, szivünk tiltott életén: |
| úgy látszott, hited ujra nagyra nőtt. |
| Most folyton hallom hívó szavadat. |
| Akkor hagytál el? Akkor hagytalak |
| cserben? Jaj nekem… Édes áldozat, |
| ne rakj rám még egy terhet: légy te ma, |
| légy ma te tiltás: ne kövessen a |
| másik nő, – mint te, szeret és anya! |
|
Szótlan válasz
| Nem bíztam benned eléggé s ez a |
| bűnöm? S te bennem: ez lett büntetésed? |
| Minden kifogás régesrég elégett |
| tüzünkben, mégis gyötört? Micsoda |
| gonosz kérdezett, és mit, hogy soha |
| nem sejtett kínban más menekülésed |
| nem volt, csak amit rejtőzésnek érzek: |
| szabad halálod szótlan válasza? |
| Vagy voltak gyűlölködő napjaid? |
| Lehettek; volt rá okod; aki így |
| végez, némán is váddal búcsuzik… |
| Nem! Nem! Üdvét rettegő őrület: |
| tudván zártad épp akkor életed, |
| amikor legjobban szerettelek! |
|
Hiányzó köznapok
| Talán gyors bukás lett volna veled |
| élnem: most mégis ez a legnagyobb |
| fájdalmam, a mulasztás: az, ahogy |
| lemondó büszkeséged szenvedett |
| s ahogy titkolta! Nyugodt életet |
| kivántunk, s bár sorsunk többet adott, |
| hiányzott csókunkból a köznapok |
| üdve-terhe, a próbált szeretet |
| közele, rend, biztonság: ami nagy volt, |
| az a szüntelen ujuló kaland volt, |
| melyre annyian vágynak: összekapcsolt, |
| de szét is törte boldog éveid: |
| be szánalmas az élet, be irígy, |
| hogy egyféle csak és hogy oly rövid! |
|
Alkatrészemként
| Tudom, csak ember, sok és semmi voltál, |
| mint a többi nő, mint azok, akik |
| nem velem osztották meg bűneik |
| és erényeik kincsét: ima, oltár |
| nem jár neked se: de most, amikor már |
| nem vagy, s mégis, mint soha, s társaid |
| adhatnák, áldva állok a sirodnál. |
| Énhozzám kötött legjobban az élet |
| (nekem gyönyörnek, neked szenvedésnek): |
| ki fájhat így, ki sirathat s dicsérhet? |
| Alkatrészemként s nem saját magadban, |
| külön, nekem vagy óriás halottam, |
| Sors, te Egyszeri s Visszahozhatatlan. |
|
Tihanyban
| Tebelőled ébredek. Süt a nap! |
| Takarítok, leporolom a polcot |
| (kikerülve a seprűvel a pókot), |
| s míg fűtök, s főzök ezt-azt, s mialatt |
| írni próbálok, folyton hangodat |
| hallom: „Négy hete?! Óh, drágám, be boldog |
| vagyok itt veled, – rég sosem adódott |
| számomra időd ily sok, ily szabad!” |
| Dél jön, s délután. Teszek-veszek. Ujra |
| dolgozom, mintha semmi baj se volna. |
| Idill, magamban: nézek, le, a tóra. |
| S már este van!… Kint őszi Jupiter |
| ragyog az űrben… Rólad semmi jel… |
| Csönd… Nélküled, de neked alszom el. |
|
Az álom gyanui
| Miket szervezel, Álom? Randevúkat, |
| sírontúli érintkezéseket, |
| pótolni a sokat, mi elveszett, |
| éltetni hacsak árnyát is a multnak? |
| Be jó vagy, be irgalmas! Nyomorúltak |
| hitem szárnyai, s fáj a képzelet: |
| sose voltam koldusabb, betegebb, |
| soha még irgalmadra rászorúltabb: |
| segíts hát te, ahogy tudsz! Mámor, ész |
| vissza nem hozza, erő, semmi pénz, |
| őt, testileg, és semmi szenvedés; |
| de te igen! – nagynéha csak, de úgy, |
| hogy felrázod vele az ős gyanút: |
| Hátha van az Itt s Ott közt mégis út? |
|
Lelkeknek egyessége
| Ha tudott rólad, aki csókol, és |
| ha tudom, hogy rád gondol: téged éltet, |
| s te beleköltözöl, édes kisértet, |
| és az idézett és aki idéz, |
| egymást növeli: lelkeknek mesés |
| egyessége ez, oly keveredések |
| tükörjátéka, amikkel az élet, |
| máskor csak lopva s kényszerből igéz: |
| hűség s hűtlenség jajdul össze bennem |
| féltékeny és oldozó szeretetben |
| (kettőben három és három az egyben!) |
| s mint túlvilág kérdi a pillanat, |
| hogy ami még te, már az se te? – Vagy, |
| hogy ami nem te, még az is te vagy? |
|
A kis tények
| Ugy éltem veled, mint aki előtt nem |
| egy élet áll, és kapkodva: soha |
| nem is gondoltam rá, hogy valaha |
| elapadhat, ami annyira bőven |
| táplált s pezsdített, szent erőd, s miközben |
| szállt év s évtized, még mindig csak a |
| holnapi vágy vagy a ma mámora |
| kápráztatott: túlkeveset törődtem |
| a kis tényekkel, pedig fontosak: |
| úgy magasztaltam női voltodat, |
| hogy már ezzel elhanyagoltalak, |
| el, mint társamat a társadalomban; |
| be sok fáj, amit mind szívből akartam – |
| nem értem rá, hogy megtegyem-kimondjam! |
|
Itt az ősz!
| Szavaim, arany méhek, itt az ősz: |
| keressétek a sír virágait, |
| s fáját, melyen még piros rózsa nyit! |
| Siessetek: pár nap csak, s győz a hős |
| fényen, melegen a hideglelős |
| ború: mint az év, rám alkonyodik |
| a vég, s ujra kioltja őt, akit |
| éltetni nem voltam elég erős! |
| Pár nap, s már jön tán a teljes pokol, |
| a gondolaté, a semmi, ahol |
| szűnök én is, őre… Fájni se oly |
| alázó, mint elmúlni… Nem! Esőzz |
| s komorodj: lesz sugaram, mely legyőz, |
| hozz ránk bármily éjt s telet, irigy ősz! |
|
Pókhálók
| Veled még… (Jó, hát jőjjön!)… szeretek… |
|
(Tízkor?)… együtt hallgatni… (De ki? Tessék!)… |
| Egyetlen drótban… (Kérem, kötelesség!)… |
| egy idegben most ezer hang zizeg… |
| Rózsáidhoz… (Nem. Trafikba megyek.)… |
| Ez volt az utcád… (Olvastam a versét!)… |
| Arany Oféliát mondott a kertész… |
|
(Csak.)… S ahogy hálóingben… (Még tizet.)… |
| kinyúlva… (Igen, és hát)… Soha többé!… |
|
(Sajnos, átszállok.)… S rettenetesebbé |
| tesz majd a csók ujjamra, a kereszté… |
|
(Ajánlom magam.)… És se hír, se posta!… |
| Hangok, tények, pókhálók, szakadozva… |
| Mégis kinyíltál, szeptemberi rózsa?! |
|
Feloldás és fenyegetés
| Egy-egy dolog, amiről még beszéltünk, |
| megvalósúl, s ez meg az elmarad: |
| tudsz róla, Halott: mégis egyre csak |
| távolodsz; a sok szörny gond, melyben élünk, |
| velünk együtt sok drága szenvedésünk |
| elemészti: mint a szív, ki-kihagy |
| bennem az érző emlék, ami vagy – |
| S különben is közelít már a végünk, |
| a tűnő erő hozza: szeret, érzem, |
| barátnőd lett megint a feleségem, |
| hisz mint egy naponkénti temetésen, |
| úgy részt vesz nyilt gyászomban… Be komor jel, |
| hogy húszévi kínt s vádat most az old fel, |
| ami először tebenned fogyott el! |
|
A legrövidebb vezeték
| Mondok valamit, kedveském: Szeretlek! |
| Vagy ezt tudod már? Akkor egyebet, |
| valami ujat, – add a fejedet, |
| nézz a szemembe és mondd, hogy: Szeretlek! |
| Huszonöt év kevés volt rá… Szeretlek, |
| másodpercenként… Egész lelkemet |
| beléd kötni ez a legrövidebb |
| vezeték, ez a villámgyors „Szeretlek!” |
| Szeretlek: ebbe búvik a szivem, |
| vele ma is veled keveredem, |
| ez a halálom, ez az életem; |
| s feltámadásom, ha te is felejted, |
| mint én, hogy nem vagy, s te is ujrakezded |
| a szót, a régi szót, azt, hogy: Szeretlek! |
|
Ki-mi voltál?
| Ki-mi voltál? S milyen? Tízezredik |
| próbám ez, lényed desztillálni… (Tán |
| itt fog a szó!)… Szétszedlek, könnyü árny, |
| s összeraklak, imbolygó mozaik: |
| s oldalak, sűrítlek – emlékezik |
| minden érzékem! – de egymás után |
| csapja csak ki ügyetlen kémiám |
| egyszerre-volt s szétszállt elemeid. |
| Szivek szive, idegek idege, |
| élet s halál édes együttese, |
| hogy ujra légy, csak egy szó kellene; |
| s olyan szó nincs (nemcsak rád: senkire!): |
| tűnt titok vagy, csillaghűs képlete |
| valami Legfőbb Jónak: te, te, Te! |
|
Mint nekem te
| Csordítja őket s nincs meg a szavakban. |
| Szégyen: csak mellébeszélni lehet! |
| Vissza kéne vonnom verseimet. |
| Fogan, nemz, és megfogalmazhatatlan! |
| Idézni is csak körülírva tudtam, |
| hernyóban lepkét! Utcagyerekek |
| s bölcsek nyelvén egyforma üzenet: |
| tündéri parancs az állati magban. |
| Ah, ismernénk egy kicsit legalább! |
| csak a játékos titok fut tovább |
| s létünk örök kényszere-láza benne: |
| az ugrik meztelenből meztelenbe, |
| s úgy kell a mindenségnek, mint nekem te. |
|
Robbanások
| Hasonlattá vált minden, amikor, |
| repeső hit s vágy, bűnön, szégyenen |
| győzve megnyiltál, s szökőkút-szivem |
| számból a szádba ömlött, majd, komor |
| csöndben, mint aki halált ostromol |
| s életet akar, tűz-vér-részegen |
| kapuidat keresve hirtelen |
| érezte, hogy már befelé hatol, |
| szived felé, oly hús-barlangon át, |
| melynek selymét csak jelezte a szád, |
| őrjítő selymét, selyemcsók-falát: |
| gondolatunk még egymásért kiáltott – |
| és robbanások, némák, óriások, |
| rázták, keverték bennünk a világot. |
|
Akkor is, hogyha…?
| Boldog vagyok, hogy így szeretlek, így |
| ilyen forrón és fájdalmasan: élek, |
| hogy őrizzelek: már meg sem idézlek, |
| mégis itt vagy: sorsomat figyelik |
| gyötrelmesen-szép álomszemeid, |
| s ahogy kigyúlnak régi tájak, évek, |
| kigyúlsz te is, s érzem: szivedben érzed |
| szivem vezeklő gyöngédségeit. |
| Ez a boldogság most, a fájdalom, |
| ez egyesít; s legjobban (óh, nagyon, |
| teljesen!) mikor édes arcodon |
| mosoly fut át, kissé gúnyos, de végképp |
| értő, bízó, s kezdi kötekedését: |
| „Igy szeretnél akkor is, hogyha élnék?” |
|
A kezdete volt csak…
| De hát mért nem voltál elég, ha így |
| szerettelek? – Lassan derűlt ki, hogy |
| mit értünk egymásnak: bűntudatod |
| sokszor hitte: jobb, ha, bárhogy, szakít; |
| a fájó üdv uj fájdalmakba vitt |
| s közösségünk így maradt zaklatott, |
| ideiglenes: kegyetlen kapocs |
| zárta gyönyörét és tiltásait. |
| Gyöngék, gyávák, bolondok mindaketten, |
| nem bíztam benned eléggé, s te bennem; |
| a legnagyobb jó voltál életemben |
| és most mégis a kevésért siratlak: |
| minden kincs a kezdete volt csak annak, |
| mit bűneim benned eltékozoltak. |
|
Nemcsak terólad
| Nemcsak terólad, rég nemcsak terólad |
| van itt szó, kedves: mint nekem te, sok |
| fájt már s fáj majd még élőnek halott: |
| köztük siratlak! Ahogy ma mi, holnap |
| különbek ejtik szemükből a holdat |
| s napot, kezükből szerszámuk szokott |
| örömét-fáradalmát, és ahogy |
| nemzedékenkint egész birodalmak, |
| huss, tűnnek, mind! Tartalma semmijét |
| legjobban benned tárta fel a vég: |
| óh, be más volnék, ha lehetne még, |
| hozzád, be más, te, legönzetlenebb: |
| rettegve siratok és szeretek, |
| mióta nem vagy, minden életet. |
|
Bárhova
| Mikor, mert jön a romlás s a hideg, |
| öldösni kezdik vak lárváikat |
| a kétségbeesett lódarazsak |
| s gyúl a bükk s a nádasok rőtlenek |
| és ázottan és sulyosan pereg |
| a sárba a lomb s hályogos a nap |
| s roppant kerékként vészes varjuhad |
| károgja tele a forgó eget: |
| ha jönnél, kedves, s bár egy percre csak, |
| sápadt árny s a halálnál szótlanabb, |
| még most is jól érezném magamat, |
| s ha menned kéne, vissza, s a kezed |
| foghatnám, mennék, bárhova, veled, |
| boldogabban, mint élni nélküled. |
|
November
| Az ősz legutolsó virágait |
| szedem. November siratja magát. |
| Sárban gázolok a dúlt réten át, |
| s mintegy válaszként bennem is esik. |
| S ez így lesz most már mindig, mindig így. |
| Most lettem öreg, céltalan a vágy. |
| Gördűlne elém az egész világ, |
| nem jutnék benne, csak a sírodig. |
| Apró csillagok, kék s arany szemek, |
| szerények, fakók, ismeretlenek |
| gyűlnek csokromba, szerényebbeket |
| már te se kívánhatnál. Gondolatban, |
| míg szedtem, te kisértél, szép halottam, |
| s most árván nézem őket: kinek adjam? |
|
Más nők
| Nézek más nőket: két láb hozza őket |
| és viszi, csont s hús építményeit, |
| olyanok, mint te: szárnyas szerveik |
| beléjük kötik az eget, a földet |
| – melyikbe hogy! – központok, nem különbek |
| egyéb élőknél: mind ürűl, telik, |
| s némelyik gyönyörű, de mindegyik |
| vegytan és géptan gyártmánya. Belőled |
| ennyi sincs már, de ha rád gondolok, |
| ma is több vagy mindennél! Mi tudott |
| – mi tud? – úgy kápráztatni, mily titok |
| benned s bennetek, hogy oly hidegen |
| nézek rátok, és mégis részegen?! |
| Soha se túl, se innen: jaj nekem! |
|
A szép lepke
| Fúj s fagy. Hol a szép lepke? Szüntelen |
| visszajárt a házunkhoz, fekete |
| bársonyát gyöngy- és láng-csík szegte be, |
| úgy cikázott itt az őszi hegyen, |
| s, fázós vendég, a langyos köveken |
| meg-megült tíztől háromig: vele |
| jött és tűnt a fény napi ereje. |
| S már nem volt társa, akárcsak nekem. |
| Mintha valaki küldte volna, itt élt; |
| szerettem szárnyán a sok nyári színért; |
| szerettem, mert szép volt s halálraítélt. |
| Most esik, fúj s fagy. Megvan? Hol lehet? |
| Táncában a törékeny életet |
| láttam: rögtön rád emlékeztetett. |
|
Névnap
| Forduló volt: gyanutlan emlegették |
| a szót, mely őt is jelölte; de csak |
| idegenek; reméltem, tán akad |
| köröttem szív, melyben rezzen az emlék, |
| vagy lélek, amely tudja, mit szeretnék |
| (engesztelődjék minden áldozat!): |
| de nem! – s az én szám is csak másokat |
| híva hagyta el a fájó keresztnév: |
| annak neve, aki a legnagyobbat |
| adta nekem, amit szerelem adhat, |
| azé, ki sírjából is megdobogtat: |
| a név, a másnak gyűlölt, becstelen, |
| az üvegálarc piros szivemen: |
| a te neved, szegény Erzsébetem. |
|
Téli varjak
| Tér s szív itt fog, de időben, kopásban |
| mind messzebb kerűlsz. Sovány fák alatt |
| nézem esővert, fagydúlt sírodat. |
| Öreg vagyok, bennem is mennyi gyász van! |
| Nemcsak amit életedben hibáztam |
| s nemcsak az önző veszteség sirat: |
| minden bőségem teveled apadt, |
| veled a föld minden kegye irántam. |
| De kár, kár! Mi? A romlás! Fogait |
| hullajtja a vén. Sír? Káromkodik? |
| Hallgat az idő, nem vitatkozik. |
| A sír sem. Vagy még? Körben közeli |
| varjak néznek, magányom társai. |
| Csontos varjak. A tél barátai! |
|
Kár volt, vagy megérte?
| Hang suttog: „Bűnben s ezen a napon |
| lettem, huszonöt éve, az övé. |
| Ez még átsajog. Hogy fejfám fölé |
| hajlik-e néha, nem látom-tudom. |
| Sok év alatt sok gyönyör s fájdalom |
| vezette utam e mély ágy felé. |
| Föld- s deszka-vért zárúl szivem köré. |
| Nem vagyok: általa gondolkozom. |
| Emléke vagyok! Ahogy az a nap |
| kiszolgáltatott, úgy kezébe ad |
| – sőt jobban – e sír; de csak pillanat |
| jut már neki is, hogy, kezdetre-végre |
| gondolva, s ha tud még törődni véle, |
| döntsön… Óh, dönts hát: Kár volt? Vagy megérte?!” |
|
Velem süllyedsz
| Szemem – a szemed! – nyílt – nyílik! – karod |
| – az enyém – ölel!… Óh, ez már csak a |
| kétségbeesés vak mozdulata, |
| a fuldoklóé, ki az elhagyott |
| támaszt keresi! Itt voltál? Dehogy, |
| dehogy voltál! Vagy talán –? Micsoda |
| gúny a percnyi hit is, hogy valaha |
| szived – mint most – a szivemig dobog! |
| Az én lelkem az egész túlvilág, |
| velem süllyedsz. Csak a dac és a vágy |
| tornyozza a húzó mélyből magát, |
| s téged: fuldoklik! – Még! még! – ez az álma: |
| kapaszkodik is minden szalmaszálba, |
| érted, s magáért… S tudja, hogy hiába! |
|
A fekete határról
| Türelem és művészet valamit |
| csak gyárt, íme, fájdalma anyagából: |
| szólítom s festem a hajdan s a távol |
| kisértetnémán alvó tájait. |
| Szabad időm emlékeddel telik, |
| s téged épít, ha gyúl és idelángol |
| egy kis szikrád a fekete határról |
| s visszazeng egy csókod a szivemig. |
| Minden más halál: bármiről beszélek, |
| rólad hallgatok vele; így meg ébred |
| kezem alatt s szinte szól már a lélek. |
| Csönd, vagy még rosszabb, vagyok nélküle: |
| sas-távlat életirtó hidege |
| vagy a szív forró gépfegyvertüze. |
|
Népek csatái
| Téli álmát alussza denevér, |
| gyökér, csiga, sün, a magvak s a férgek. |
| Te mélyebbet!… De skarlát események |
| nőnek föléd, rád, köréd: az a vér, |
| mely messze dől, itt is dől; ideér |
| a dörgő tűz: rajtam át, bár nem érzed, |
| megint sujt a sors: ahogy nekem élned |
| tilos volt, tilos, ami neked él: |
| népek csatái gyúlnak égre, hogy |
| kioltsák az emberiség nagyobb |
| sebével bennem láng-sebed, Halott; |
| csak úgy, mellesleg: nem engem akarnak |
| elfújni, csak füstbe-éjbe takarnak: |
| – társad leszek, mielőtt elsiratlak? |
|
A tanító szív
| Szived ijesztett néha. Te neveltél, |
| s te többet tudtál, mint a boldogabbak, |
| többet, mint akik sohasem inognak, |
| többet, drágám, mint aki sohasem fél. |
| Keserűbbnek tudtál a többieknél |
| és megbízhatatlannak és bolondnak, |
| s bár hálás voltál hálás mosolyomnak, |
| „Túlsok a gyönyör!” mondtad, s nem nevettél. |
| Túlsok a gyönyör! Kritikád ma néma. |
| Túlsok a gyönyör? Óh, jaj, túlkevés ma, |
| s e kevés is a tiéd maradéka! |
| Most is nevelsz: most kínodat tanúlom, |
| kínod jeleit a fekete úton: |
| titkos vádjuktól sohasem bucsúzom! |
|
Zárúl az év
| Csak mert már mondtam, ne mondhassam ujra? |
| Ne fájjak, akkor majd elhallgatok! |
| Zárúl az év, de én minden napot |
| tartanék vissza, vissza még: ne nyujtsa |
| nemléted még hosszabbra, szomorúbbra; |
| s mert naponta ötszáz vers átsajog, |
| ötezerannyit fáj naponta, hogy |
| megírni erőm csak sorokra futja. |
| Képtelen álmok örvényébe veszve: |
| Feltámasztani! – kisebb mi lehetne |
| csoda, amire lelkem még figyelne?! |
| Egész éven át folyton ezt csináltam, |
| s szivemen ma is ugyanaz a gyász van, |
| ami a nyilt sírnál volt februárban. |
|
Nemcsak emlék vagy
| Nemcsak emlék vagy, amikor siratlak, |
| bár csokrom rég por porló sziveden, |
| folyton ujít a folyton uj jelen |
| s benned jajdúl, ami fáj, ami zaklat. |
| Irígylem sokszor, hogy a föld alatt vagy |
| s csodálom erőd, gyönge kedvesem: |
| a rosszat, gúnyból, jónak hirdetem |
| s a szörny halált irgalmasnak, okosnak. |
| S tán épp ez éltet: nem elég kietlen |
| a közönyöm, még jobb fájni, szerelmem |
| még nem engedett el (ahogy te engem): |
| ujjászületsz jajomban napra-nap, |
| s bár legjobban a vesztes vágy sirat, |
| sok más néma kín szóló szája vagy. |
|
Az álom roncsai
| Zsivajgó parton álmom roncsait |
| nézem sóváran, tündér hordalékot, |
| tűnődve, hogy torlódtak össze, és hogy |
| rögzíthetném-e tarka képeik: |
| kétes jóslattal biztat némelyik, |
| s van köztük gúny, rém, borzadni elég ok, |
| titkos, nagy jelek, bár csak buborékok, |
| s egy-egy néha rólad árúlkodik: |
| ilyenkor ujra látlak, félig ébren, |
| éji vendéget, ki gyönyörüségem |
| s nyugtom vagy, ahogy voltál, élve, régen: |
| de jön a reggel, s józanítva, s éppoly |
| siváran, mint más vigaszt másokéból, |
| kimos agyamból a nappali téboly. |
|
Naponta!
| Naponta rájönni, hogy nem vagy, és |
| hogy ami van is, veled tűnt, s naponta |
| visszavágyni a mindenbe, a voltba, |
| a már-semmibe, s tudni, mily kevés |
| volt az a minden, s hogy csak kérkedés |
| eget és földet elvetni miatta, |
| mintha agyamat vakság verte volna: |
| jaj, naponta nehezebb a nehéz! |
| Kör zárult: már kilencszázötvenegyben |
| békétlenkedem, itt s most, Budapesten |
| (s a Tejút szive táján, ismeretlen |
| világok közt): mindent vesztve siratlak |
| sirodon, mely a Nap körűl utaztat, |
| s a nem-igazat érzem csak igaznak. |
|
Végérvényesen
| Hogy oly egyszerre, s végérvényesen, |
| az külön dermeszt! Csak a szörnyü tény, |
| mely mindennél több (hogy nem vagy, szegény |
| barátnőm!), csak az némítja szivem |
| szüntelen háborgását tetteden, |
| csak a belátás, hogy úgysincs remény, |
| páncél s varázsszer… Hideg és kemény, |
| gyémántkemény a tőröd, szerelem! |
| Hogy egyszerre! – Van irgalmas halál… |
| S végérvényesen! – A tiéd sivár, |
| mint volt: nem enyhűl s mind mélyebbre fáj… |
| Puha voltál, jó, meleg, kedvesem: |
| arra vágyom, arra emlékezem… |
| S most zord s kemény vagy, végérvényesen. |
|
Most csak lélekben
| Jó volt, míg éltél: most, bárhogy szeretlek, |
| nagyon hiányzik testi meleged, |
| hozzámbújásod, a tekinteted |
| és hangod selyme, s az állati selymek, |
| a bőrödéi, s mozgásod, a melled, |
| s mind, ami voltál, kéz, láb, szív, szemek, |
| agy, száj, fül: ha csak vártam jöttödet, |
| érzékeim már veled töltekeztek, |
| s ha csókoltál, ettelek-ittalak, |
| hús, csont, ideg, száz szájjal szívtalak |
| s huszonöt évig meg nem untalak; |
| most csak lélekben tudunk keveredni |
| s meztelenséged is csak képzeletnyi: |
| nem bírod inged, a halált, levetni! |
|
Mégis
| Ha sóhajod, többé nem hallik át, |
| ha könnyed, soha nem hull már ide, |
| ha emléked, szavak kisértete, |
| ha vágyad, nem te szítod parazsát, |
| ha mindig, a veled-halt ifjuság, |
| ha talán, a nagy űrt ragyogja be, |
| ha nincs, még benne van a volt ize, |
| ha van, akkor is iker árvaság. |
| Nem csupa innen és nem csupa túl, |
| mihelyt megszövöm, szálaira hull |
| s úgy fut a semmin keresztűl-kasúl: |
| mégis egy vérem láng-csöppjeiben, |
| mégis valóság, élet és jelen – |
| mégis te vagy Minden Perc, kedvesem. |
|
Egy éve írtam
| Egy éve írtam: „Köszönöm!” s: „Ne félj!” – |
| tavaly ilyenkor, januárban: ezt még |
| láttad, s a társát, hálám két szonettjét, |
| s óh, hogy örűltél! Sors és szenvedély |
| jajdúlt bennük, husz év bősége, mély |
| szüksége, önzés, de már olyan egység, |
| mely tudja, hogy nagy parancs őrzi rendjét |
| és vállal mindent és mindent remél. |
| Mért mondtam hát, hogy: „Ne félj”? Sohasem |
| sütött szemedből úgy a szerelem, |
| (húsz nap múlva temettünk, kedvesem!) |
| „Ne félj!” Mi volt ez? Mily jós rezdület? |
| Mire gondoltam? Nem féltettelek, |
| mégis tudtam már szörnyű végedet? |
|
Szörnyeteg játék
| Lehet jobb, mint, úgy téve, mintha bennem |
| volnál, folyton összebújnom veled? |
| Multat s jövőt így élünk (lelkileg |
| s valóságként) a feltételezettben. |
| S oly könnyű így: szavad sincs szavam ellen, |
| nincs féltékenység, igényeidet |
| rám bízod: én önzetlen lehetek, |
| és te csak szárnyam, soha-soha terhem! |
| Képzelt képzeleteddel képzelem, |
| – mint valaha – hogy együtt vagy velem; |
| de szörnyeteg játék ez, kedvesem: |
| vacog a „Van-Nincs”, hisz gúny, jéghideg-zord, |
| tűz a „Ha lenne”, lángpallosu mennybolt |
| a „Lehetett volna”, s pokol a „Megvolt!” |
|
Csak egy ily szép nap
| Csak egy ily szép nap kellett volna, csak |
| egy ilyen, akkor, óh, egyetlenegy, |
| vagy csak egy óra, a makacs telet |
| megtörni benned, csak egy pillanat, |
| mely a reményre megint rákapat, |
| valami derű, a fukar egek |
| mely tavaszt igér, fényt, csillagokat: |
| s tán ma is élnél! De, heteken át, |
| mig bent borzongva vívtad nagy csatád, |
| sötét volt, nyirkos, mocskos a világ: |
| az is gyilkosod: szivem elszorúlt, |
| látva, hogy, két napra rá, hogy kigyúlt, |
| hogy tündökölt az ég, – a nyomorúlt! |
|
Egyéb nem
| Minthogy belőle egyéb nem maradt, |
| szeretem, ami körülötte volt, |
| a kis párnát, melyre feje hajolt, |
| karperecét, elárvúlt tárgyakat, |
| a kulcsot, mely hozzá vitt, távolabb |
| erdőket, városokat, úti port, |
| amit együtt vertünk fel, a mosolyt, |
| mely szivéből a szemébe szaladt, |
| mikor festették: – nem pótolja, de |
| az egész világ tele van vele |
| s most tudom csak igazán, mennyire; |
| ég s föld s minden őhozzá kapcsolat: |
| szeretnem kell gondolataimat, |
| minthogy belőle egyéb nem maradt. |
|
A huszonhatodik év
| Búcsúzunk, édes kétségbeesésem? |
| Mindig búcsúzunk! Valami selyem, |
| valami hűvösség a szivemen, |
| valami béke vagy már: alig érzem |
| fájónak ezt a fájdalmat: becézem, |
| hisz már rég csak általa vagy velem, |
| s szomorúan bár, mégis édesen |
| meg-megismétled, amit veled éltem |
| e tündér földön: teleröpködöd |
| multunk éveit, a huszonötöt, |
| s ezt, a huszonhatodikat, örök |
| búcsúm, te, társam, halott útitárs: |
| tárt szivemben mindig itthon találsz, |
| és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz. |
|
Jog és hiúság
| Talán csak a hiány, a messzeség, |
| talán csak a halál eszményitett |
| oly hatalmasan, hogy megtelt veled |
| egy egész évem, ahogy soha még: |
| tele ím a huszonhatodik év, |
| sőt túlcsordítod! Ami emleget, |
| az hála már inkább és szeretet |
| s tanúlság (az is igaz menedék |
| és mindenkié!): azt hirdeti, hogy |
| jól becsűlje mind, akinek jutott, |
| a nagy érzést s a nagy pillanatot, |
| s irtsa, amin fájdalmam, késve, átlát |
| s amin tönkremegy annyi szép barátság, |
| joga önzését, szive hiuságát! |
|
Valami örök
| valami csöndbe, puha végtelenbe, |
| valami tegnap, mely mintha ma lenne, |
| valami vízalatti ragyogás, |
| valami messze, panasznéma gyász, |
| valami jaj, melynek már nincs keserve, |
| valami vágy s a vágy tilalma benne, |
| valami könnyű, szellőhalk varázs, |
| valami, ami nem is valami, |
| valami még kevesebb, az, ami |
| valami tűntén kezd csak sejleni, |
| valami lassú, árnyhűs rejtelem, |
| valami, ami újúl szüntelen, |
| valami gyors, lőtt seb a szivemen. |
|
Akkor megrezzen
| Ha véletlen itt jártok valaha, |
| szellőfriss lányok, sugárszemü nők, |
| s megálltok egy percre e sír előtt, |
| nem tudom, lesz-e még dísze, s hogy a |
| fejfánál áll-e a két rózsafa: |
| virágok, lepkék és kis zümmögők |
| társaságára kellett bíznom őt, |
| a kedvest: ez a végső otthona. |
| Ki volt? Mindegy már. Gondoljatok arra, |
| aki legforróbb örömötök adja, |
| s akkor megrezzen ajkatokban ajka. |
| Érte szerettem az életemet. |
| Olyan volt, mint a legszebb köztetek. |
| De nincs segítség. S nem lesz! Menjetek. |
|
Az volna méltó
| Fénnyé áthallva, testté sűritetten |
| (egy főnév s benne tízezer ige) |
| az örök Titok szava kellene, |
| hogy ne kontármód mondjam-festegessem: |
| tettenérve a tettenérhetetlen, |
| a teremtés őrűlt költészete, |
| az, ami voltál, mit sem sejtve, te, |
| te, tizezer isten a szerelemben! |
| Tudni a csodát, mely folyton a másik |
| pólusba szakad és visszacikázik, |
| végső s legelső hieroglifáit |
| minden életnek: azt, azt kellene: |
| az volna kép, hozzád méltó, zene, |
| s vers, glóriád, s bús szivem öröme. |
|
Alkalom
| Vagy társ voltál egy örök tévedésre? |
| Fáradt vagyok már… És, jaj, mi „igaz”?! |
| A valóság csak egy darabig az… |
| Tévedés? Szivem legszebb tévedése! |
| Ha véletlen, bár ma is az igézne! |
| Ha látomás, tüntödben is vigasz! |
| Akármi, minden veled sugaras: |
| kettő kellett hozzá, a szivem és te. |
| Rád vágyik vissza minden örömöm. |
| A legnagyobbat neked köszönöm, |
| s hogy nem még többet, csak az én bünöm. |
| Alkalom voltál, hogy boldog legyek. |
| Alkalom, hogy meg ne becsüljelek. |
| Alkalom, hogy sose felejtselek. |
|
Mindez, s még több!
| Elmegyek én tavasszal, elmegyek, |
| elmegyek én megint a szakadékhoz, |
| hol majdnem boldog voltál, s ha elég gyors |
| nem lesz, kibontom megint a kövek |
| rabságából a kékcsengős vizet, |
| ahogy valaha veled: könnyü szél hoz |
| uj életet, kék ég aranya céloz |
| szivünkbe, és megkérem a kezed, |
| és fiatalok leszünk ujra, és |
| szemem egész nap csak szemedbe néz, |
| s egy nap ezer év lesz, s az is kevés, |
| minden kevés lesz!… Megyek én, megyek, |
| s ez így lesz, drágám! Miért? Mert hiszek: |
| mindez még jár, s még több, nekem, s neked! |
|
Igy döntöttem!
| Élsz, kedves! Tudod? Élsz! Élsz! Százezerszer |
| hívtalak, mennyet s poklot: nem a hit, |
| a végső kétségbeesés segít, |
| a tűrhetetlen! Síri türelemmel |
| agyam sírjából ébresztettelek fel: |
| az őrzött! Őrűlt, mondják rám; pedig |
| a halál az: én látlak, szemeid |
| rám sütnek s kezed már sosem ereszt el. |
| Élsz. Igy döntöttem! Nappal húsodat |
| frissíti bennem minden gondolat; |
| s éjjel már nemcsak agyam titka vagy: |
| hozzám bújsz, véred régi tüze jár át, |
| s úgy alszom el, hogy, mint csiga a házát, |
| hátamon érzem szived dobogását. |
|
Omló szirtről
| De voltál légyen bármi s bármilyen, |
| most, hogy nem vagy, s mert hinni lehetetlen, |
| hogy a csillagkavaró egyetemben |
| még egy zátonyon találkozz velem |
| s ujra megadhasd mindazt, kedvesem, |
| amit huszonöt éven át szivedben |
| s ifjú lelkedben annyira szerettem, |
| s mert bennem is fogy az élő jelen: |
| szirtemről (omló szirt! halálod éve!) |
| érzékeink és tudatunk cseréje |
| szűntén csak nézek az örök időbe |
| s elnémít látni, hogy a végtelen |
| zajlásban minden, ami volt, milyen |
| tökéletesen jelentéktelen. |
|
Mintha tündér!
| Szélbe csókoltam, napba, ajkaidba, |
| húsodba írtam a verseimet, |
| húszévi csöndbe, hogy leplezzelek |
| s ne derűljön ki szivünk drága titka, |
| április édes illatába, mintha |
| tündér lett volna (s nem te), fényjelek |
| játéka csak, mely jön, hogy friss, meleg |
| arcát szomorú arcomhoz szorítsa: |
| hallgattam rólad! De mind megmaradt |
| a néma csók s az elszállt gondolat, |
| hiába vagy oly rég a föld alatt: |
| karod fonja nyakam köré a szél, |
| a napban csókod messzi tüze él, |
| közelebb vagy hozzám mindenkinél. |
|
Soha
| S megint a gyepszegélyes homokút, |
| aztán a tág kép, föl, a réten át, |
| aztán, mint húsz évig, a sok virág, |
| aztán a remény, hogy tán, éppen úgy, |
| mint egykor, elém szalad: ujra búg |
| a gerle, szív suttog és minden ág: |
| őt jelzi az édesedő világ |
| (bár, mint a tavasz, az is szomorúbb: |
| tudja, hogy játszik)… Aztán domb, kövek, |
| aztán a végső hajlat, sietek, |
| aztán a jázminsor a rács megett, |
| aztán háza teteje, ablaka, |
| aztán egy kis kéz, aztán ő maga: |
| aztán a Nem, a Most Sem, a Soha. |
|
|