Ami közbejött
Egy nap? Ezer év? Ami közbejött, |
áttörhetetlen. Még a tegnapi, – |
itt vagy! és a különbség oly kicsi: |
szinte csak alszol! De közben örök |
dolgok kezdődtek: tiltó küszöböd, |
min átléptél (mindent felejteni |
s végűl tán épp a nevem mondva ki), |
azt semmi papi s cézári erők |
szét nem zúzhatják. Szivem szive, még |
itt vagy: itt a kihűlt huszonöt év, |
te adtad, te vetted el: áldva légy. |
Itt vagy: majdnem te; s mégsem te. Ami |
hiányzik, mily óriás a „kicsi”! |
Sírodat zárják rám a zárai. |
|
A hír
Mozgás, kép, hang, fagyott-merevedett |
minden a hírre, s megállt: valami |
ős „Legyen!” a „Ne legyen!”-t mondta ki, |
bár, zokogva, még csak a nevedet, |
aztán pár szó, még az is leplezett, |
s robbanni kezdtek eresztékei |
szívnek-anyagnak, s törni-porlani- |
párologni percek s évezredek; |
s végűl a tény: villámok s éjszakák |
gyúltak-fúltak-haltak egymáson át |
s menekűlt, vitt belőlem a világ: |
visz ma is, visz: ott vagyok teveled, |
nem tudom, hol, s itt: veled s nélküled, |
és minden egyre érthetetlenebb. |
|
Bolond tükör
Folyton uj dolgok történnek, s te most már |
kivül vagy rajtuk. Borotválkozom, |
s eszembe jutsz: könny csordul arcomon |
és megállok: céljaim fele voltál |
és fele szabad tetteimnek, óh, bár |
több lettél volna! Élek, folytatom |
a munkás napot, s minden utamon |
együtt kisér a dús emlék s a sóvár |
hiány… De minden könnyem és utam |
mit ér? mit, édes társam, társtalan? |
A valóság, a jelen, oda van! |
Csak tükröd őriz, tükröd, én, a lélek, |
tükör, melyből kirepűltek a képek, |
bolond tükör, mely azt hiszi, hogy éltet! |
|
A jó hatalom
Minden erőm, vágyam, képzeletem, |
a semmivel küzködik, egyre zaklat |
és háborog, mégis csak annyit adhat, |
hogy százszorosan, ezerszeresen |
fájva, ujra idézi, szüntelen |
idézi, uj kínoktól részegen |
idézi, ujra s ujra, a hatalmat, |
ami voltál, te, ki a föld alatt vagy: |
a jó hatalmat, az élet sötét |
vonzását, titkod édes erejét: |
de nem ér el. Hív, ujra s ujra, még, |
még, még, s hiába… Óh, micsoda vad-zord |
magány fagy rám!… Ami végső utad volt, |
engem is elvitt: mindenből kikapcsolt. |
|
Mindenütt ott vagy
Mindenütt ott vagy, ahol valaha |
tudtalak, láttalak, szerettelek: |
út, orom, erdő veled integet, |
falu és város, nappal s éjszaka |
folyton idéz, őszi hegy s tél hava, |
vizpart s vonatfütty, s mindben ott remeg |
az első vágy s a tartó őrület |
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara. |
Mindenütt megvagy: mint virágözön |
borítod életemet, friss öröm, |
frissitő ifjúságom, gyönyöröm: |
minden mindenütt veled ostromol, |
de mindig feljajdul a halk sikoly: |
e sok Mindenütt mindenütt Sehol! |
|
Mert sehol se vagy
Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek, |
nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád, |
mindig mutat valahol a világ |
s mindig elkap, bár kereső szememnek |
tévedései is hozzád vezetnek, |
úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák |
villantják hangod, a szemed, a szád, |
csöndes játékait a képzeletnek: |
látlak s nem látlak, drága nevedet |
csengi csendülő szivembe szived, |
de percenkint ujra elvesztelek: |
csillagokig nyílok szét s hallgatózom, |
üldöződ, én, mégis, mint akit ólom |
húz le, sírodba, magamba csukódom. |
|
„Nem!”
Hogy: Nem! – mindig ebbe ütközni! – Nem!
|
és Nem! – és forrva, fagyva, égve várni! |
Mért: Nem? – a jajra csak egy túlvilági |
Mert: Nem! – válaszát kapni szüntelen! |
Nem! Nem! – Nincs Talán, nincs többé Igen. |
Nem! – Nincs alku, s ez a Nincs óriási. |
Nem! – lázadhatnak kín s düh harsonái: |
Nem! – győz a Föld s a süketnéma Menny. |
Nem! – Baromibb őr, érthetetlenebb, – |
Nem! – nincs királyibb, sérthetetlenebb! |
Nem vagy! – Csak ez van, a hiány, a seb! |
Nem! – Nem?! Nem? Nem. Tudom. De nem hiszem. |
Nem vagy! – Nem vagy?! Nem hiszem el sosem: |
fájsz, kedves, fájsz, fájsz, rettenetesen! |
|
Új hazád
Szöktél volna csak, akárhova, szöknék, |
keresnélek, víz alatt, föld felett. |
Sárga kikötők? Néger szigetek? |
Föltépném csillagunk Egyenlitőjét! |
S vitt volna uj egekbe repülőgép, |
tudós próba, űrhajó, őrület: |
indulnék én is –: hátha rád lelek? |
S pörölnék a Pokollal – könyörögnék, |
uj Orpheus!… Napok eddig, s hetek, |
óh, de nehezek voltak nélküled! |
Ami most jön, hosszabb és nehezebb. |
Sehol-Soha a neve uj hazádnak: |
ott vagy. Ott se vagy. Nem vagy: csak a fáradt |
képzelet kapkod a Semmibe utánad. |
|
A meghitt perc
Édes emléked, mintha szigetek |
rajzanának, úgy vibrál: alig érzem, |
már megszületik valahol a térben |
a kép, megszületsz. A húnyt szemeket, |
talán nem is azokat szereted, |
inkább a látó csöndet. Szenvedély? Nem, |
nem az hoz vissza (vagy az is, de mégsem |
legtöbbször); a nyugalom rejteget |
legárulóbban, legjátékosabban, |
mint most is, a meghitt perc, óh, hisz abban |
volt részünk legkevésbé! Száz alakban |
jössz ilyenkor, uj tündérem, te, régi: |
fényköd leng, s tudom, mögűle te lépsz ki… |
(Csak nem szabad egészen odanézni!) |
|
Emlék a szivednek
Sose daloltam rólad: köznapi |
nyelven szól ma is idegem s agyam: |
az édes látomást, mely benne van, |
teljes természetesség hozza ki: |
te hozod ki: költőd nem pengeti |
lantját, de vizsgál s ítél, ahogyan |
a lélek orvosa, s szava olyan |
biztos, mint a számok képletei. |
Rím s ütem nem halott kellék: csodát, |
zenét akar: arányt, s szimetriát: |
formát, életet: ahogy a virág, |
a sejt, s a kristály. Modorról, s keretnek, |
ennyit. A többi? Emlék a szivednek: |
az, hogy szerettél, s szeretlek, szeretlek. |
|
Csillag
Testünk keresztjén, rég, mikor saját |
erényeink is kárörvendve néztek, |
fölfeszített latrokat szent pribékek: |
„Viseld szégyened, mint egy glóriát”, |
súgtam álmomban, „s fény hull majd reád, |
csillagoké!”… Ébredtünk: várt az élet: |
tűnt hit neked, mámor, menekülések, |
betegség soká, nyomor s árvaság. |
„Törvényen kívűl, mint egy állat”, úgy |
küzdöttél, Törékenyem. Szomorúbb |
s szebb kevés volt csúcsra oly igaz út! |
Igazabb, mint én, szivek szive lettél, |
lator-társadat, gyógyítva emeltél. |
S a csillag? Te vagy. Az, hogy Te szerettél. |
|
Tétova angyal
Voltál szép, óh, álomszép: gyönyörű, |
tétova angyal! Csordúl a szivem, |
ha sziromarcod visszaképzelem, |
fény-árny hajnalod sóvár s kishitű |
pompáját, s azt a gyász- és mézizű |
nagy májust, melynek őszünk nézve sem |
felejti vad káprázatát szemem: |
voltál szép, óh, nagyon szép, gyönyörű! |
De szebb lett érett arcod egyszerű |
mosolya, a megszenvedett derű, |
a segítő okosság – noha hű |
társad maradt a riadt régi angyal, |
aki voltál, s a sziromgyönge hajnal… |
Mily rémek titkát vihetted magaddal? |
|
Megszületés
„Volt szemem”, írtad egykor, „volt fülem |
s nem láttam, nem hallottam, semmi nem volt |
ajkamon íz, vagy ha volt, idegen volt: |
remény és tudás gyermekhitemen |
nem sajdult át még, élet, sohasem: |
pára, melyet gyors szél hoz s ujra elhord |
s az üres nap s a jelentéstelen hold |
festette, ahogy tudta, felszinem”. |
Igy írtad. Aztán: „Harsant a világ, |
képek nyilalltak, rémek és csodák, |
ízek csendültek ereimen át.” |
„Látok,” mondtad, „és hallok: megszülettem: |
kín és gyönyör gyúl melletted szivemben.” |
S felsírtál: „Tarts meg, teremtőm, szerelmem!” |
|
Hova?
No de, komolyan, édes: hova lett |
Sztraka, a hű cseh? Mint mi, úgy örűlt |
utazásunknak, végre sikerűlt! |
(A Barlangra ő figyelmeztetett.) |
Hova lett?… S rég láttuk az Öreget, |
a dilinós bácsit: a padon ült, |
rom-háza előtt, és mindig fütyűlt, |
amikor fent – emlékszel? – az üveg- |
verandán… S Kati néni? S hova a |
jó doktor? S az a fiatal anya: |
csak úgy ni?! – ő, a barátnőd, Baba?! |
S a többi, akit sirattál, szerettél: |
mind-mind?… Borzong a fák közt a hideg szél… |
S legfőképp magad – mondd már: hova lettél? |
|
Visszacsókolhatatlan
Kötött, rég, a rossz is, a fájdalom, |
mit, egymást féltve, egymásnak okoztunk: |
hogy kötött s nevelt! Most felel a sorsunk, |
sebeink mért izzottak oly nagyon: |
hogy túlizzék rajtuk a hatalom, |
mely együtt-tartott: mindig haldokoltunk |
születésünkért: mindig jobb a csókunk |
így lett: így maradt vágy és alkalom |
mindig a régi, első: így örök, |
így olyan teljes: ezerszerte több, |
mint remélhettük… De ami ma köt, |
mind csak szép s jó már: minden pillanatban |
szivedet érzem szivemben s agyamban, |
Csókom, te, te, Visszacsókolhatatlan! |
|
Kettős vereség
Oldoztad, még fonva, a szálakat, |
melyek kötöttek! Bujtál, mosolyogtál, |
menekűltél s hirtelen föllobogtál, |
ahogy soha: mint őrjítő zamat |
(s mint saját szünete!) szította vad |
boldogságod az iszony: rabja voltál, |
s nem tudtuk, s áldozata: a titoknál |
jobban ölt a leplezés!… Ami vagy, |
mind csak agyam tükörjátéka már, |
emlék és álom, az hoz-visz, halál |
s élet közt, köztünk, egyetlen futár; |
az súgja ma, hosszú búcsúd mit érzett: |
amit azóta én: a vereséget. |
A tiedet!… S mondd velem: az enyémet! |
|
Huszonkétéves
Huszonkétéves voltál, amikor |
kezdődött, negyvenhét, hogy befejezted: |
velem telt hát jobb fele életednek, |
s a fecskeszárnyú tavasz már sehol |
nem lát: sirodról csörgedezve foly |
a maradék hó és jég: ami benned |
ember volt, megszűnt, vagy már csak a vesztes |
szivek fájó tükrében haldokol. |
Az enyémben legjobban, legtovább: |
kezded uj léted első tavaszát, |
te, tavaszom huszonöt éven át |
s oly tavasz most, amelytől rettegek, |
kimerűlt vagyok, üres és öreg: |
magaddal vitted érzékeimet. |
|
Utolsó magány
Perc alatt odalát, tud s győz az érzés, |
hová ész s módszer lassan, gőgösen |
indúl s bukik. Mit láttál, Jós, Szivem, |
mikor létrejött a nagy éj között és |
közted, kis fény, a gyilkos egyetértés, |
mily rémeket? Barátság, szerelem, |
nem volt mellékes neked: szüntelen |
vágy szította, megszokás, drága féltés: |
mi tört össze? Ugy hittem, én előzlek, |
én, téged: mégis te tudtad a többet? |
Az a végső délután! Ami szörnyet |
sejthet agy, mindnek búcsúnkon az árnya. |
Még egy őrűlt nap! Mily iszony kivánta? |
– És, óh, utolsó éjszakád magánya! |
|
Föld alatt, ég alatt
Nem rejtegetlek többé, nem tagadlak, |
végre igazán tied. Eleget |
bujkáltunk, míg bírtad, míg lehetett, |
míg volt értelme, hogy egy kis nyugalmat |
adjon a leplezés. A föld alatt vagy, |
az ég alatt vagy, és sirod felett |
vigan csörögve épp vendégeket |
jelez a szarka, hogy meglátogatlak: |
minden oly nyilt már és tiszta!… Be kár, |
hogy csak most, későn… Óh, ez a halál |
sokra tanitott, a legtöbbre… Bár |
lenne haszna is!… Drágám, adj erőt, |
kibírni, ami maradt, a jövőt… |
Védjétek egymást, igaz szeretők! |
|
A változatlan tavaszban
Mit ér a tavasz, mit az uj világ |
őnélküle? Csak még fájóbb az út |
most, mikor ujra virágba borult, |
a domb, föl, hozzá, föl, a réten át! |
Mit a tág kép, s hogy suttog minden ág, |
s a jázmin, s hogy a gerle ujra búg? |
S hogy, mint húsz évig, s tavaly, éppenúgy |
jöhetne?!… Nem jön!… Magas ablakát |
hiába nézem, nem nyílik elém, |
s lépésenkint igérve a remény |
teljesedését, nem int már felém |
kendő s a kis kéz… Most, édes halottam, |
a változatlan, gyönyörű tavaszban, |
most érzem csak, mily egyedűl maradtam! |
|
A végtelen pillanat
Időnkint elhagytalak: összevesztünk, |
s dac s gyöngeség vitt, vagy egyszerüen |
kalandvágy, vagy mert az életeden |
akartunk változtatni (majdnem eltűnt |
ilyenkor önzés, érdek, keseregtünk, |
hogy kötve tartalak!) – de azt sosem |
tudtam felejteni, a végtelen |
pillanatot, melyben egymásra leltünk, |
az elsőt, a többé-sose-szünőt, |
a csillaggyújtó-indító erőt, |
felmentőnket minden bíró előtt; |
él az, túlél az, halott kedvesem: |
te lobogsz, te, maga a Szerelem, |
|
Ugye, az voltál
Mit rádfogok, a jó s rossz rengeteg, |
nem úgy, mint míg tilthattad! Sose tudtam, |
mi vagy: tanítottalak s én tanúltam |
tőled oly végső édességeket, |
hogy azoknak, s forrásuknak, nevet, |
szólitani, a földi nyomorúltban, |
és hálálkodni, földről égbe hulltan, |
csak képzelet adhatott. Képzelet, |
ugye, mindig az voltál? Nem igaz, |
hogy itt hagytál, meghaltál: nem igaz, |
hogy emlék volnál: semmi sem igaz, |
– ez se! – hisz, ha rég, ma csakugyan az vagy, |
csak az vagy, s egészen az, gondolatnak, |
– jaj érte százszor! – aminek akarlak! |
|
Bizalom
Tudom, Kedves. Van nő, száz, meg ezer; |
látom: szép is némelyik, s bizonyára |
fontos majd-mind valakinek. De más a |
kapocs –: hiányzik sok-sok pici jel, |
amire a szem csak később figyel |
s még inkább a szív: test s lélek varázsa |
a bizalomban teljes – óh, be fájva |
nézlek másokban: alig érdekel |
az érző élet! Annyi-annyi év |
alatt annyi vágy s hála gyűlt beléd, |
hogy erő lettél, kincs, a veszteség |
mutatja, mily nagy! Azt nézem: kereslek: |
de csak olyanokban, akik szerettek, |
Drágám, vagy most, énértem, megszeretnek. |
|
Parancs
Nem tudom én, mi igaz: rohamokban |
érzek, dolgozni is úgy dolgozom: |
növök s növelek, nagy hullámokon |
röpít valami: mindig gyanakodtam, |
hogy ha nem mesterségesen-nyugodtan, |
hát egy epilepsziás hatalom |
robbanásaiban gondolkozom: |
így szerettelek? Így! Csak így? Azonban |
huszonöt évig?! Házasságnak ez, |
sőt életnek is elég: végleges |
parancs kezdte, s már kisérteties, |
hisz tovább nő, bár agyrém, lehetetlen: |
oly vesztett jók élő emléke bennem, |
hogy a mindent is öröm keveselnem. |
|
Mi, hárman
Azt vesztetted el, mikor rabja lettél |
annak, ami bűn volt és rémület |
(halálos rabja, lelkiismeret |
szerinti), azt, akiért vezekeltél |
és annyit menekültél, ujrakezdtél: |
azt, aki, mint én, szintén szenvedett, |
csak másképp: őt, akit egykor gyerek- |
sziveddel nálam is jobban szerettél. |
Közben húsz év, és most halál: te… Mi |
hogy volt s miért, nehéz elmondani: |
cselekszik a gyors gyűlölet, de mi |
– utólag látom – ahogy öregedtünk, |
magunkat romboltuk, míg védekeztünk, |
és mindhárman mindenre ráfizettünk. |
|
Keresztények
Nem illettem az európai rendbe |
(a vallhatóba): ösztöneimet |
törték hitek, szokások, kényszerek, |
melyek másoknak szentek: kételyekbe |
temetett – rég nem lelkiismeret, |
de gyöngeség s únt alku, az, hogy egyre |
alkalmazkodtam, beteggé gyötörve |
magamat és aki csak szeretett. |
Lett volna úgy, lett volna csak hatalmam |
rendezni sorsunk, ahogy én akartam, |
éltünk volna törvényben és nyugodtan; |
de ti másképp mértétek le a végső |
parancsokat, keresztények, te és ő, |
s közben éj lett, s minden azt mondja: késő! |
|
Sohasem eléggé
Ki ernyőzted, bokor, út, aki hoztad, |
kő, tavaly még zsámolya, idegen |
életek, de drágábbak ma nekem |
sok emberénél, mint jó tegnapoknak |
őreihez, jövök ki, s órahosszat |
várok köztetek: itt jobban velem |
van, mint másutt, itt már-már azt hiszem |
hogy jön, megint jön: léptei kopognak |
a mindjárt nyílik a kapu, mint mikor |
jöhetett s oly friss, oly törékeny, oly |
szép volt… Köztetek, ösvény, kő, s bokor, |
elragadtatássá, gyönyörüséggé |
enyhül a fájdalom, a veszteségé: |
„Bárhogy szerettem, sohasem eléggé!” |
|
Túlélt mese
Kép, – ni, mint kislány, a Nemzetiben |
Szent-Iván-éj lepke-tündére voltál: |
fiókodban motozok… Majd, mikor már |
férjed s fiad volt, de a szerelem |
hozzám kapcsolt, s megszöktünk: meztelen |
táncoltál az erdei zuhogónál |
az Óriáshegységben, nyári holdnál, |
emberi Titánia, a gyepen… |
Álom a lepke-fénykép, megfakult, |
kihűlt a csók, mely nagy nyarunkra gyúlt, |
csak agyamban szikrázik még a mult. |
De, vér s hús, én se vagyok menedék: |
vér s hús voltál! S jaj, túléli meséd |
egy tűd… szalagod… egy ceruzavég! |
|
A titkolt rém
A vágy, hogy ne lény csúnya és öreg, |
a jaj, hogy elhagylak, s bár tovatűnt rég, |
a rontó tűz, mely benned hagyta üszkét, |
ujra lobbanni, mihelyt csak lehet, |
a titkolt rém, mely már mint gyermeket, |
ölt, hogy te bukhatsz csak, a kishitűség |
iszonya, és a végső kimerültség |
vitt el: megtört, szétdúlt, kiégetett. |
És nem láttuk, nem tudtuk! Most, utólag, |
fénye gyúl sok szürke tegnapi szónak, |
tétovának s ma célba-mutatónak: |
nem hittem neked, vagy nagyon talán – |
Forró élet, így lettél hideg árny! |
Káprázatom, így teljes éjszakám! |
|
Folyton átlengsz…
Folyton átlengsz gondolataimon, |
mint könnyű szél, vagy mint az ibolya |
ég váratlan villanó mosolya, |
s néha már, mint egy édes hatalom |
érintésétől, szivem s homlokom |
nyugodni simúl: ha sajog is a |
„nem vagy” sebén a „voltál” vigasza, |
szeretnék élni. Mért? Majd megtudom. |
Meg kell ismernem minden emberit, |
ha üdvözít, ha pokolra taszít; |
és rád gondolnom olyan jól esik! |
Igy is együtt vagyunk mi, kedvesem. |
Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem |
segítesz, ugye, szív a szivemen?! |
|
Annak neve
Nő voltál, édes? Ember? Sugaras |
május zengi megint az életet, |
nászőrűlt erdő. Jártam itt veled, |
s hugaiddal is, éppily vad tavasz |
ünnepén, éppígy beleveszve az |
örök mámorba, s alig lehetett, |
ami történt, testileg, kevesebb, |
ha te voltál, ha más, az Egy-Igaz |
Csoda tolmácsa… Mégis… Gyönyörű |
bár a roppant ég s a parányi fű, |
emlékezni mégis be keserű, |
be koldus-kín ma!… Mert király lehettem, |
az voltam, az, minddel a szerelemben, – |
de, hogy veled mi, annak neve nincsen. |
|
„Isten békéje!”
Sehol se tudtam lenni, hogy oda |
ne kivánjalak: minél kedvesebb, |
annál fájóbb volt szép s jó nélküled, |
annál forróbban vágyott szivem a |
társra, terád: a Mindenség maga |
gyógyult – s én benne – amikor veled |
voltam, vagy ha csak előlegezett |
az együttlét reménye-mámora. |
„Isten békéje!” – mondták valaha |
a boldog szerelem álmaira, |
ezt a békét nem érzem már soha: |
soha a Legfőbbet, bár te se hittél, |
a Titkot! Azt, kit, mig voltál-szerettél, |
Kedves, legjobban Te közvetitettél. |
|
Mulasztások
Mindig így most már? Jóvátehetetlen |
mulasztások sajdúlnak, fojtanak, |
tervek emléke, amelyekre csak |
titkon gondolt a vágy, oly lehetetlen |
ábrándoknak tűntek föl, szárnyszegetten |
röppent remények, miknek, hogy becsap, |
hangját fogta a lélek, mialatt |
jajai nyiltan sírtak a tiedben: |
azok, igen, jajaim szüntelen |
visszhangzottak benned is, kedvesem, |
teher voltam csak ezer terheden, |
gyáva, én, kit kerűlt a hit, a tett: |
elpazaroltam édességedet, |
minden keserű most már, nélküled! |
|
Darázsraj
Nézhetnélek már higgadtan, ahogy |
a barmok (s a hivők s az okosak!) |
nézik a halált, nem egy pillanat |
kényszerít is rá, de úgy támolyog |
még bennem, kedves, a fogyatkozott |
élet, hogy gyógyító hatalmadat |
idézni a sírás is többet ad, |
mint a nyugodt ész. Hogy lett volna jobb, |
mit hibáztam s te hol s mért: ez s ilyen |
kín-darázsraj zsong körűl szüntelen, |
s ha jön is (mert jött: ég tudja, milyen |
sugallatra s ahonnan nem hihettem) |
segítség: feléd, eljátszott szerelmem, |
minden mulasztás jóvátehetetlen. |
|
Kéküveg nyár
Kéküveg nyár, és lent a Balaton |
kéküveg rétje… Hol vagy?… Mindenütt |
élet, erő, fény! Csordúlt méz a fürt |
a tőkén… Óh, hány ily forró napon |
jártunk itt, nem is sejtve, mily nagyon |
teremtjük egymást! Fejed itt feküdt, |
most még átnézek rajta: általüt, |
ködkép, húsodon a fű!… Fájdalom |
és sóvárgás hoz s fektet csak ide, |
s tiltakozás, a szív bolond hite, |
hogy nincs Sehol, nincs Többé-Sohase: |
a vágy, hogy ami jó, mind veled éljem, |
édes megszokottságom, drága mérgem; |
vagy hogy te oszd meg kétségbeesésem. |
|
Egészség
Te szítottad legjobban azt az érzést, |
hogy jó lenni, hogy élő tűz vagyok, |
hogy otthon a Mindenben: áthalok |
a Kezdetbe: tudatom vágyva néz szét |
s mohón issza a nyugodt egyetértést |
a harcos részek közt: az a Titok |
nyilt általad, melytől nevet kapott |
egykor valami világnagy Egészség. |
Mit sok-sok együtt, te egymagad adtad, |
mit sok-sok alig, te tetőzve!… Vagy csak |
képzeltem?… Mindegy: minden nőt miattad |
szerettem: mindre futotta belőled… |
Nem is érzek most sem eget, se földet: |
mindenek szive, mindig nélkülözlek. |
|
Üldöző hiány
Erősebben vagy, amióta nem vagy, |
tűnt gyönyör, te, Megközelíthetetlen, |
erősebben, te, Elveszíthetetlen, |
ki elveszítesz, nemlét, te, hiszen csak |
agyrém vagy, bármily drága: folyton elkap |
a valóság: öngyilkos küzdelemben |
vádollak, és néha már keserűbben, |
mint ha ellenség volnál!… Végtelen vagy, |
végtelen hiány, hívó, üldöző, |
megvont erőddel percenkint ölő, |
Halottam, egykor éppily éltető: |
szégyellek így fájni, de semmi dolgom |
a földön: csak tenálad vagyok otthon: |
kell énnekem még sírodba csukódnom?! |
|
Szárnyrakelt hangszerek
Drágám, de jó volt milliárd ideg |
lázhálójában zsongó szerveid |
gyönyörét, az élet ős titkait |
benned és érted, általad s veled |
érezni-kapni, mikor megeredt |
lélek és test és csordúlt és telibb |
és zengőbb volt, mint a mestereik |
keze alatt szárnyrakelt hangszerek! |
Be jó voltál, Mindenség burka, rajtam, |
s be fájt elhagyni húsodat, viharban |
és napfényben; bár amikor akartam, |
mindig rám csukódhattál… De mi vagy, |
mi vagy most? Szó, név, semmi, gondolat. |
Legédesebb, és legborzalmasabb! |
|
Képzelt párbeszéd
Szóltál? – Nem. – De hisz most is szólsz! – Szivedben |
sirdogálok. – Ott vagy hát? – Te tudod. |
– Ott vagy, de titok, hogy mi. – Az vagyok, |
aminek gondolsz. – Többnek lehetetlen, |
mégis csak árny vagy. – Tavaly szeretetlen |
hittél éppilyen árnynak. – Óh, azok |
más halál voltak, azok a napok, |
haragos hetek, órák! – Mindaketten |
romboltuk egymást. – Én, én, tégedet! |
– S téged én. – Drágám, te, Kiszenvedett, |
te engem csak magaddal: odalett |
veled minden örömöm. – Tudom, érzem, |
siratlak is már, túlvilági férjem! |
– Sírj, sírj, szivem, kisértet-feleségem! |
|
Maradék élet
Igy beszélgetünk, s egy-egy percre oly jó, |
hogy gondolatban veled lehetek… |
Be felezném érted életemet, |
ami még van, csak érezném a forró |
gyönyört (amelyhez nem volt s nincs hasonló), |
mit jelenléted adott: képzelet |
fűtötte bár, én tőled és veled |
kaptam, csak tőled! És most a koporsó |
s a sír, a farkasréti… De minek |
folytassam, édes? Nincs tenélküled, |
nincs valóság, s minden öröm beteg: |
szó vagy csak, szó a vágy és a hit és a |
sok emlék, mit felgyújt még, néha-néha, |
az öncsalás, az élet maradéka. |
|
Tavaly még
Szép volt, tavaly még, e fenyvek alatt: |
tiltott Jóm, mindig vártál valahol, |
fény, kelni kész a láthatár alól, |
ha kértelek rá: repesett a nap |
a holnap elé! Hogy vagy: a tudat |
húsz-évnyi megszokás csókjaiból |
lassan, s már magát is felejtve, oly |
biztossá épitette álmodat |
(álmomat rólad), hogy, noha tiportan, |
mint soha még, volt kedvem élni, voltam, |
mert voltál te is, vigasz, fogyhatatlan. |
Több tilt ma, nem szó s törvény: semmi vagy, |
s majdnem az én is!… Óh, tavalyi Nap, |
veled vacogok lent a föld alatt. |
|
Csodálatos-rémületes
Hiányoddal vagy jelen: a szegényebb |
világ fájóbb, de több lett: reggelek |
gyöngyház csöndje, dél lángja emleget, |
s holdas tavunk éji bűvöletének |
sóvárabb rabja, ajzottan, a lélek, |
mint mikor csókod még nyugtatta: szebb, |
elveszthetőbb, hívóbb, beszédesebb |
a csodálatos-rémületes élet. |
Gondolatom tükrét csiszolta ki |
halálod? A szivéit? Valami |
uj ízt termelt, színt, látást: isteni |
érzékenység gyúl fényben s fény alatt: |
izgalma rejt, izgalma mutogat, |
az gazdagítja koldus kínomat. |
|
Két halántékom között
Agyam belseje lett egész világod, |
mint rab csillagra, figyelek reád: |
gondolatom tükrös csövein át |
kilátsz, szikra, s vissza magadba: látod |
amit én, őröd, fürkész csillagászod, |
és ami voltál: óh, de mennyi rács |
– nem a tieid! – szűkíti tovább |
lángod, mely tőlem menekűlni vágyott! |
Itt vagy, bennem, anyagtalan kisértet, |
s legalább félig ma is csak teérted |
történik mindaz, amit teszek, érzek: |
itt vagy a két halántékom között – |
s messzebb, mint fényévtengerek mögött |
a Véga s a Nagy Andromeda-Köd. |
|
Idegen nő egy vitorláson
Kék víz röpűl, csattognak a vitorlák. |
Bronz lábadtól vérpiros torkodig |
érezlek: nevetsz – csillag-fogaid |
szikráznak. Hajad, turbánod kibontják |
a nyári szelek: gyönyörű kis ország, |
gyönyörű, zárt világ vagy: ahogy itt |
vezényelsz, nincs férfi, hogy vágyait |
ne hívnád, édes, emberi valóság! |
Kék víz s kék ég közt visz a csónakod, |
s én közben valakire gondolok. |
Be gyönyörű vagy! üde és nyugodt! |
Kint nyugodt, de bent tűz, láng, repeső vagy! |
Az a valaki – – Te élsz, és erő vagy!… |
És elfordulok: bármi vagy, nem ő vagy. |
|
Kétszáz napja
Nem tudtalak megtartani. Sirodban |
kétszáz nap roncsol már azóta, hogy |
kioltottad fájó öntudatod: |
kétszáz napja nem voltam a karodban, |
s ez csak a kezdet. Szöktél, szép halottam, |
szöktél előlem? Búcsúd én vagyok, |
az is, akihez szólok, s válaszod, |
s a rémes éj, s ami most még soron van |
s amit jó lett volna kerűlni. Jaj, |
de rossz kivűled! Vagy még? Eh, hamar |
a sötét csöndet, az jól eltakar! |
Te sem tudsz megtartani, még te se! |
Kétszáz nap. Mi vagy? S én mi?! Kezdete |
két külön útnak szét a semmibe. |
|
Ahol élőbb a föld
Vannak helyek, ahol élőbb a föld, |
útak, melyek lángolnak, vagy sajognak |
s akárhol leszel, mindig visszahoznak, |
tájak, melyek már túlvilági kört |
zárnak körénk, itt a kék, ott a zöld: |
a gyöngyös Tejút könnyeiddel oktat |
s annál a fánál erősebben ott vagy, |
mint bárki bárhol: delet és gyönyört |
őrzöl, s az téged. Igy szövődsz bele |
a Mindenségbe, élet és mese: |
nem is hiányzol sehol sohase. |
Mindez sok, s kevés: ez ébreszt, ez altat: |
örök jelenlét, noha képzelet csak… |
Hogy szerezhet szív szíven ily hatalmat?! |
|
Pár négyszögláb rét…
Cickafark, zsálya, szöcske, hangya, tetvek |
s föld s levegő még csöppebb férgei, |
pár négyszögláb rét sürgő népe, ti, |
mi célnak, jognak, mily véletleneknek |
játéka, hogy tovább vagytok, lehettek, |
hogy szabad élnetek, s im, társai, |
kortársai maradtatok, pici |
fények, az én világtükör szivemnek, |
mikor ő, kire mindig gondolok, |
nincs már s nem lesz soha, bár több s nagyobb |
volt nekem, mint napok és csillagok? |
Folyton megalázol, egyszeri lét! |
Folyton, te közönyös! Ragyog az ég, |
s tudomásúl se veszi gyermekét. |
|
Tízezerszer
Nap az égen, hangya a földön egy se |
állt meg miattunk, Kedves, amikor |
úgy megnőttünk egymásban (hacsak oly |
szív nem, amely magának követelte |
egyikünkét): ugyanúgy jött az este, |
tízezerszer, s a hajnal, és a por |
éppúgy nyüzsgött, az ember, és bibor |
és fakó évek, majd a vég, keretbe |
zárták, lezárták életed. A sok, |
ami voltál, veled tűnt; de ahogy |
akkor, ég és föld most se változott. |
Felejt? Nem. Csak nem tud, csak más a dolga: |
nem tudta, ki vagy, s hogy nem vagy, s mióta… |
(S mit érne, ha tudná?! ha tudta volna?!) |
|
Szárszó
Minden a régi: itt a tó, a pad, |
itt vártál, itt öleltél, itt a nádas, |
ezt jártuk, s itt a szobád, itt az ágyad, |
benne ébredek: tavaly e falak |
közt bújtunk meg, s egyedűl ma se hagy |
se ház, se hegycsúcs; ami láthatárnak, |
az keretednek is jó: szinte árad |
s csordúl Észak, Dél, Kelet és Nyugat. |
Soha egyedűl, mindig egyedűl! |
Kereslek, várlak, reménytelenűl, |
de a vágy az emléknek is örűl |
s körém fest, rácsnak, édes árnyalak: |
minden a régi!… De hogy mégse vagy, |
s hogy mindenütt, a szív beleszakad. |
|
Maguk láthatnák benned
Még emlékszik rád, ez, az, Óh, szegény, |
mondják itt-ott. De senki sem sirat |
(minek is? mit segítene?), hacsak |
fiad s majd unokád nem; vagy ha én – |
S nemsoká széles e föld kerekén |
versem őriz csak: mint ez a nyarad, |
tavaszod s őszöd, még jobban szalad |
majd, nélkülem, a többi… „Költemény!” |
legyint tűnő példádra az Idő: |
lesz – most is van! – elég gyönyörü nő |
s túllapoz rajtad: nem árny-szerető, |
élő gyönyör kell s élve jajduló kín!… |
Pedig, tűnődve a vég hírhozóin, |
maguk láthatnák benned olvasóim. |
|
Balatonföldvár
Mekkorát nőtt füzes, nád, fű, bokor! |
Az idegen villából némi rom |
van csak, s mint uj őserdő, lepi gyom, |
a kertben, hol (még háborúban) oly |
komolytalan kockáztattuk komoly |
tisztességünket: ajtón, ablakon |
zár volt s redőny, s ma alig jelzi nyom, |
hogy boldog szállás volt valamikor. |
Neked sincs nyomod. Mint harc dühe itt, |
úgy dúltak benned csöndes napjaid: |
magam járom rejtekünk útjait. |
Rom s bozót mind tele kísértetekkel: |
együtt vagy az eltűnt idegenekkel? |
Akkor jó itt… Gyom, nőjj be, rom, temess el! |
|
Légy ma te tiltás!
Pár héttel a végzetes nap előtt |
– Haljunk meg? – hívtál, ahogy egykor én. |
– Most tudnék! – s nevettél, oly könnyedén, |
hogy szavadra nem ébredt gyanu: sőt |
még dicsértem is a nyugodt erőt, |
mellyel végigtekintettél, szegény |
barátnőm, szivünk tiltott életén: |
úgy látszott, hited ujra nagyra nőtt. |
Most folyton hallom hívó szavadat. |
Akkor hagytál el? Akkor hagytalak |
cserben? Jaj nekem… Édes áldozat, |
ne rakj rám még egy terhet: légy te ma, |
légy ma te tiltás: ne kövessen a |
másik nő, – mint te, szeret és anya! |
|
Szótlan válasz
Nem bíztam benned eléggé s ez a |
bűnöm? S te bennem: ez lett büntetésed? |
Minden kifogás régesrég elégett |
tüzünkben, mégis gyötört? Micsoda |
gonosz kérdezett, és mit, hogy soha |
nem sejtett kínban más menekülésed |
nem volt, csak amit rejtőzésnek érzek: |
szabad halálod szótlan válasza? |
Vagy voltak gyűlölködő napjaid? |
Lehettek; volt rá okod; aki így |
végez, némán is váddal búcsuzik… |
Nem! Nem! Üdvét rettegő őrület: |
tudván zártad épp akkor életed, |
amikor legjobban szerettelek! |
|
Hiányzó köznapok
Talán gyors bukás lett volna veled |
élnem: most mégis ez a legnagyobb |
fájdalmam, a mulasztás: az, ahogy |
lemondó büszkeséged szenvedett |
s ahogy titkolta! Nyugodt életet |
kivántunk, s bár sorsunk többet adott, |
hiányzott csókunkból a köznapok |
üdve-terhe, a próbált szeretet |
közele, rend, biztonság: ami nagy volt, |
az a szüntelen ujuló kaland volt, |
melyre annyian vágynak: összekapcsolt, |
de szét is törte boldog éveid: |
be szánalmas az élet, be irígy, |
hogy egyféle csak és hogy oly rövid! |
|
Alkatrészemként
Tudom, csak ember, sok és semmi voltál, |
mint a többi nő, mint azok, akik |
nem velem osztották meg bűneik |
és erényeik kincsét: ima, oltár |
nem jár neked se: de most, amikor már |
nem vagy, s mégis, mint soha, s társaid |
adhatnák, áldva állok a sirodnál. |
Énhozzám kötött legjobban az élet |
(nekem gyönyörnek, neked szenvedésnek): |
ki fájhat így, ki sirathat s dicsérhet? |
Alkatrészemként s nem saját magadban, |
külön, nekem vagy óriás halottam, |
Sors, te Egyszeri s Visszahozhatatlan. |
|
Tihanyban
Tebelőled ébredek. Süt a nap! |
Takarítok, leporolom a polcot |
(kikerülve a seprűvel a pókot), |
s míg fűtök, s főzök ezt-azt, s mialatt |
írni próbálok, folyton hangodat |
hallom: „Négy hete?! Óh, drágám, be boldog |
vagyok itt veled, – rég sosem adódott |
számomra időd ily sok, ily szabad!” |
Dél jön, s délután. Teszek-veszek. Ujra |
dolgozom, mintha semmi baj se volna. |
Idill, magamban: nézek, le, a tóra. |
S már este van!… Kint őszi Jupiter |
ragyog az űrben… Rólad semmi jel… |
Csönd… Nélküled, de neked alszom el. |
|
Az álom gyanui
Miket szervezel, Álom? Randevúkat, |
sírontúli érintkezéseket, |
pótolni a sokat, mi elveszett, |
éltetni hacsak árnyát is a multnak? |
Be jó vagy, be irgalmas! Nyomorúltak |
hitem szárnyai, s fáj a képzelet: |
sose voltam koldusabb, betegebb, |
soha még irgalmadra rászorúltabb: |
segíts hát te, ahogy tudsz! Mámor, ész |
vissza nem hozza, erő, semmi pénz, |
őt, testileg, és semmi szenvedés; |
de te igen! – nagynéha csak, de úgy, |
hogy felrázod vele az ős gyanút: |
Hátha van az Itt s Ott közt mégis út? |
|
Lelkeknek egyessége
Ha tudott rólad, aki csókol, és |
ha tudom, hogy rád gondol: téged éltet, |
s te beleköltözöl, édes kisértet, |
és az idézett és aki idéz, |
egymást növeli: lelkeknek mesés |
egyessége ez, oly keveredések |
tükörjátéka, amikkel az élet, |
máskor csak lopva s kényszerből igéz: |
hűség s hűtlenség jajdul össze bennem |
féltékeny és oldozó szeretetben |
(kettőben három és három az egyben!) |
s mint túlvilág kérdi a pillanat, |
hogy ami még te, már az se te? – Vagy, |
hogy ami nem te, még az is te vagy? |
|
A kis tények
Ugy éltem veled, mint aki előtt nem |
egy élet áll, és kapkodva: soha |
nem is gondoltam rá, hogy valaha |
elapadhat, ami annyira bőven |
táplált s pezsdített, szent erőd, s miközben |
szállt év s évtized, még mindig csak a |
holnapi vágy vagy a ma mámora |
kápráztatott: túlkeveset törődtem |
a kis tényekkel, pedig fontosak: |
úgy magasztaltam női voltodat, |
hogy már ezzel elhanyagoltalak, |
el, mint társamat a társadalomban; |
be sok fáj, amit mind szívből akartam – |
nem értem rá, hogy megtegyem-kimondjam! |
|
Itt az ősz!
Szavaim, arany méhek, itt az ősz: |
keressétek a sír virágait, |
s fáját, melyen még piros rózsa nyit! |
Siessetek: pár nap csak, s győz a hős |
fényen, melegen a hideglelős |
ború: mint az év, rám alkonyodik |
a vég, s ujra kioltja őt, akit |
éltetni nem voltam elég erős! |
Pár nap, s már jön tán a teljes pokol, |
a gondolaté, a semmi, ahol |
szűnök én is, őre… Fájni se oly |
alázó, mint elmúlni… Nem! Esőzz |
s komorodj: lesz sugaram, mely legyőz, |
hozz ránk bármily éjt s telet, irigy ősz! |
|
Pókhálók
Veled még… (Jó, hát jőjjön!)… szeretek… |
(Tízkor?)… együtt hallgatni… (De ki? Tessék!)… |
Egyetlen drótban… (Kérem, kötelesség!)… |
egy idegben most ezer hang zizeg… |
Rózsáidhoz… (Nem. Trafikba megyek.)… |
Ez volt az utcád… (Olvastam a versét!)… |
Arany Oféliát mondott a kertész… |
(Csak.)… S ahogy hálóingben… (Még tizet.)… |
kinyúlva… (Igen, és hát)… Soha többé!… |
(Sajnos, átszállok.)… S rettenetesebbé |
tesz majd a csók ujjamra, a kereszté… |
(Ajánlom magam.)… És se hír, se posta!… |
Hangok, tények, pókhálók, szakadozva… |
Mégis kinyíltál, szeptemberi rózsa?! |
|
Feloldás és fenyegetés
Egy-egy dolog, amiről még beszéltünk, |
megvalósúl, s ez meg az elmarad: |
tudsz róla, Halott: mégis egyre csak |
távolodsz; a sok szörny gond, melyben élünk, |
velünk együtt sok drága szenvedésünk |
elemészti: mint a szív, ki-kihagy |
bennem az érző emlék, ami vagy – |
S különben is közelít már a végünk, |
a tűnő erő hozza: szeret, érzem, |
barátnőd lett megint a feleségem, |
hisz mint egy naponkénti temetésen, |
úgy részt vesz nyilt gyászomban… Be komor jel, |
hogy húszévi kínt s vádat most az old fel, |
ami először tebenned fogyott el! |
|
A legrövidebb vezeték
Mondok valamit, kedveském: Szeretlek! |
Vagy ezt tudod már? Akkor egyebet, |
valami ujat, – add a fejedet, |
nézz a szemembe és mondd, hogy: Szeretlek! |
Huszonöt év kevés volt rá… Szeretlek, |
másodpercenként… Egész lelkemet |
beléd kötni ez a legrövidebb |
vezeték, ez a villámgyors „Szeretlek!” |
Szeretlek: ebbe búvik a szivem, |
vele ma is veled keveredem, |
ez a halálom, ez az életem; |
s feltámadásom, ha te is felejted, |
mint én, hogy nem vagy, s te is ujrakezded |
a szót, a régi szót, azt, hogy: Szeretlek! |
|
Ki-mi voltál?
Ki-mi voltál? S milyen? Tízezredik |
próbám ez, lényed desztillálni… (Tán |
itt fog a szó!)… Szétszedlek, könnyü árny, |
s összeraklak, imbolygó mozaik: |
s oldalak, sűrítlek – emlékezik |
minden érzékem! – de egymás után |
csapja csak ki ügyetlen kémiám |
egyszerre-volt s szétszállt elemeid. |
Szivek szive, idegek idege, |
élet s halál édes együttese, |
hogy ujra légy, csak egy szó kellene; |
s olyan szó nincs (nemcsak rád: senkire!): |
tűnt titok vagy, csillaghűs képlete |
valami Legfőbb Jónak: te, te, Te! |
|
Mint nekem te
Csordítja őket s nincs meg a szavakban. |
Szégyen: csak mellébeszélni lehet! |
Vissza kéne vonnom verseimet. |
Fogan, nemz, és megfogalmazhatatlan! |
Idézni is csak körülírva tudtam, |
hernyóban lepkét! Utcagyerekek |
s bölcsek nyelvén egyforma üzenet: |
tündéri parancs az állati magban. |
Ah, ismernénk egy kicsit legalább! |
csak a játékos titok fut tovább |
s létünk örök kényszere-láza benne: |
az ugrik meztelenből meztelenbe, |
s úgy kell a mindenségnek, mint nekem te. |
|
Robbanások
Hasonlattá vált minden, amikor, |
repeső hit s vágy, bűnön, szégyenen |
győzve megnyiltál, s szökőkút-szivem |
számból a szádba ömlött, majd, komor |
csöndben, mint aki halált ostromol |
s életet akar, tűz-vér-részegen |
kapuidat keresve hirtelen |
érezte, hogy már befelé hatol, |
szived felé, oly hús-barlangon át, |
melynek selymét csak jelezte a szád, |
őrjítő selymét, selyemcsók-falát: |
gondolatunk még egymásért kiáltott – |
és robbanások, némák, óriások, |
rázták, keverték bennünk a világot. |
|
Akkor is, hogyha…?
Boldog vagyok, hogy így szeretlek, így |
ilyen forrón és fájdalmasan: élek, |
hogy őrizzelek: már meg sem idézlek, |
mégis itt vagy: sorsomat figyelik |
gyötrelmesen-szép álomszemeid, |
s ahogy kigyúlnak régi tájak, évek, |
kigyúlsz te is, s érzem: szivedben érzed |
szivem vezeklő gyöngédségeit. |
Ez a boldogság most, a fájdalom, |
ez egyesít; s legjobban (óh, nagyon, |
teljesen!) mikor édes arcodon |
mosoly fut át, kissé gúnyos, de végképp |
értő, bízó, s kezdi kötekedését: |
„Igy szeretnél akkor is, hogyha élnék?” |
|
A kezdete volt csak…
De hát mért nem voltál elég, ha így |
szerettelek? – Lassan derűlt ki, hogy |
mit értünk egymásnak: bűntudatod |
sokszor hitte: jobb, ha, bárhogy, szakít; |
a fájó üdv uj fájdalmakba vitt |
s közösségünk így maradt zaklatott, |
ideiglenes: kegyetlen kapocs |
zárta gyönyörét és tiltásait. |
Gyöngék, gyávák, bolondok mindaketten, |
nem bíztam benned eléggé, s te bennem; |
a legnagyobb jó voltál életemben |
és most mégis a kevésért siratlak: |
minden kincs a kezdete volt csak annak, |
mit bűneim benned eltékozoltak. |
|
Nemcsak terólad
Nemcsak terólad, rég nemcsak terólad |
van itt szó, kedves: mint nekem te, sok |
fájt már s fáj majd még élőnek halott: |
köztük siratlak! Ahogy ma mi, holnap |
különbek ejtik szemükből a holdat |
s napot, kezükből szerszámuk szokott |
örömét-fáradalmát, és ahogy |
nemzedékenkint egész birodalmak, |
huss, tűnnek, mind! Tartalma semmijét |
legjobban benned tárta fel a vég: |
óh, be más volnék, ha lehetne még, |
hozzád, be más, te, legönzetlenebb: |
rettegve siratok és szeretek, |
mióta nem vagy, minden életet. |
|
Bárhova
Mikor, mert jön a romlás s a hideg, |
öldösni kezdik vak lárváikat |
a kétségbeesett lódarazsak |
s gyúl a bükk s a nádasok rőtlenek |
és ázottan és sulyosan pereg |
a sárba a lomb s hályogos a nap |
s roppant kerékként vészes varjuhad |
károgja tele a forgó eget: |
ha jönnél, kedves, s bár egy percre csak, |
sápadt árny s a halálnál szótlanabb, |
még most is jól érezném magamat, |
s ha menned kéne, vissza, s a kezed |
foghatnám, mennék, bárhova, veled, |
boldogabban, mint élni nélküled. |
|
November
Az ősz legutolsó virágait |
szedem. November siratja magát. |
Sárban gázolok a dúlt réten át, |
s mintegy válaszként bennem is esik. |
S ez így lesz most már mindig, mindig így. |
Most lettem öreg, céltalan a vágy. |
Gördűlne elém az egész világ, |
nem jutnék benne, csak a sírodig. |
Apró csillagok, kék s arany szemek, |
szerények, fakók, ismeretlenek |
gyűlnek csokromba, szerényebbeket |
már te se kívánhatnál. Gondolatban, |
míg szedtem, te kisértél, szép halottam, |
s most árván nézem őket: kinek adjam? |
|
Más nők
Nézek más nőket: két láb hozza őket |
és viszi, csont s hús építményeit, |
olyanok, mint te: szárnyas szerveik |
beléjük kötik az eget, a földet |
– melyikbe hogy! – központok, nem különbek |
egyéb élőknél: mind ürűl, telik, |
s némelyik gyönyörű, de mindegyik |
vegytan és géptan gyártmánya. Belőled |
ennyi sincs már, de ha rád gondolok, |
ma is több vagy mindennél! Mi tudott |
– mi tud? – úgy kápráztatni, mily titok |
benned s bennetek, hogy oly hidegen |
nézek rátok, és mégis részegen?! |
Soha se túl, se innen: jaj nekem! |
|
A szép lepke
Fúj s fagy. Hol a szép lepke? Szüntelen |
visszajárt a házunkhoz, fekete |
bársonyát gyöngy- és láng-csík szegte be, |
úgy cikázott itt az őszi hegyen, |
s, fázós vendég, a langyos köveken |
meg-megült tíztől háromig: vele |
jött és tűnt a fény napi ereje. |
S már nem volt társa, akárcsak nekem. |
Mintha valaki küldte volna, itt élt; |
szerettem szárnyán a sok nyári színért; |
szerettem, mert szép volt s halálraítélt. |
Most esik, fúj s fagy. Megvan? Hol lehet? |
Táncában a törékeny életet |
láttam: rögtön rád emlékeztetett. |
|
Névnap
Forduló volt: gyanutlan emlegették |
a szót, mely őt is jelölte; de csak |
idegenek; reméltem, tán akad |
köröttem szív, melyben rezzen az emlék, |
vagy lélek, amely tudja, mit szeretnék |
(engesztelődjék minden áldozat!): |
de nem! – s az én szám is csak másokat |
híva hagyta el a fájó keresztnév: |
annak neve, aki a legnagyobbat |
adta nekem, amit szerelem adhat, |
azé, ki sírjából is megdobogtat: |
a név, a másnak gyűlölt, becstelen, |
az üvegálarc piros szivemen: |
a te neved, szegény Erzsébetem. |
|
Téli varjak
Tér s szív itt fog, de időben, kopásban |
mind messzebb kerűlsz. Sovány fák alatt |
nézem esővert, fagydúlt sírodat. |
Öreg vagyok, bennem is mennyi gyász van! |
Nemcsak amit életedben hibáztam |
s nemcsak az önző veszteség sirat: |
minden bőségem teveled apadt, |
veled a föld minden kegye irántam. |
De kár, kár! Mi? A romlás! Fogait |
hullajtja a vén. Sír? Káromkodik? |
Hallgat az idő, nem vitatkozik. |
A sír sem. Vagy még? Körben közeli |
varjak néznek, magányom társai. |
Csontos varjak. A tél barátai! |
|
Kár volt, vagy megérte?
Hang suttog: „Bűnben s ezen a napon |
lettem, huszonöt éve, az övé. |
Ez még átsajog. Hogy fejfám fölé |
hajlik-e néha, nem látom-tudom. |
Sok év alatt sok gyönyör s fájdalom |
vezette utam e mély ágy felé. |
Föld- s deszka-vért zárúl szivem köré. |
Nem vagyok: általa gondolkozom. |
Emléke vagyok! Ahogy az a nap |
kiszolgáltatott, úgy kezébe ad |
– sőt jobban – e sír; de csak pillanat |
jut már neki is, hogy, kezdetre-végre |
gondolva, s ha tud még törődni véle, |
döntsön… Óh, dönts hát: Kár volt? Vagy megérte?!” |
|
Velem süllyedsz
Szemem – a szemed! – nyílt – nyílik! – karod |
– az enyém – ölel!… Óh, ez már csak a |
kétségbeesés vak mozdulata, |
a fuldoklóé, ki az elhagyott |
támaszt keresi! Itt voltál? Dehogy, |
dehogy voltál! Vagy talán –? Micsoda |
gúny a percnyi hit is, hogy valaha |
szived – mint most – a szivemig dobog! |
Az én lelkem az egész túlvilág, |
velem süllyedsz. Csak a dac és a vágy |
tornyozza a húzó mélyből magát, |
s téged: fuldoklik! – Még! még! – ez az álma: |
kapaszkodik is minden szalmaszálba, |
érted, s magáért… S tudja, hogy hiába! |
|
A fekete határról
Türelem és művészet valamit |
csak gyárt, íme, fájdalma anyagából: |
szólítom s festem a hajdan s a távol |
kisértetnémán alvó tájait. |
Szabad időm emlékeddel telik, |
s téged épít, ha gyúl és idelángol |
egy kis szikrád a fekete határról |
s visszazeng egy csókod a szivemig. |
Minden más halál: bármiről beszélek, |
rólad hallgatok vele; így meg ébred |
kezem alatt s szinte szól már a lélek. |
Csönd, vagy még rosszabb, vagyok nélküle: |
sas-távlat életirtó hidege |
vagy a szív forró gépfegyvertüze. |
|
Népek csatái
Téli álmát alussza denevér, |
gyökér, csiga, sün, a magvak s a férgek. |
Te mélyebbet!… De skarlát események |
nőnek föléd, rád, köréd: az a vér, |
mely messze dől, itt is dől; ideér |
a dörgő tűz: rajtam át, bár nem érzed, |
megint sujt a sors: ahogy nekem élned |
tilos volt, tilos, ami neked él: |
népek csatái gyúlnak égre, hogy |
kioltsák az emberiség nagyobb |
sebével bennem láng-sebed, Halott; |
csak úgy, mellesleg: nem engem akarnak |
elfújni, csak füstbe-éjbe takarnak: |
– társad leszek, mielőtt elsiratlak? |
|
A tanító szív
Szived ijesztett néha. Te neveltél, |
s te többet tudtál, mint a boldogabbak, |
többet, mint akik sohasem inognak, |
többet, drágám, mint aki sohasem fél. |
Keserűbbnek tudtál a többieknél |
és megbízhatatlannak és bolondnak, |
s bár hálás voltál hálás mosolyomnak, |
„Túlsok a gyönyör!” mondtad, s nem nevettél. |
Túlsok a gyönyör! Kritikád ma néma. |
Túlsok a gyönyör? Óh, jaj, túlkevés ma, |
s e kevés is a tiéd maradéka! |
Most is nevelsz: most kínodat tanúlom, |
kínod jeleit a fekete úton: |
titkos vádjuktól sohasem bucsúzom! |
|
Zárúl az év
Csak mert már mondtam, ne mondhassam ujra? |
Ne fájjak, akkor majd elhallgatok! |
Zárúl az év, de én minden napot |
tartanék vissza, vissza még: ne nyujtsa |
nemléted még hosszabbra, szomorúbbra; |
s mert naponta ötszáz vers átsajog, |
ötezerannyit fáj naponta, hogy |
megírni erőm csak sorokra futja. |
Képtelen álmok örvényébe veszve: |
Feltámasztani! – kisebb mi lehetne |
csoda, amire lelkem még figyelne?! |
Egész éven át folyton ezt csináltam, |
s szivemen ma is ugyanaz a gyász van, |
ami a nyilt sírnál volt februárban. |
|
Nemcsak emlék vagy
Nemcsak emlék vagy, amikor siratlak, |
bár csokrom rég por porló sziveden, |
folyton ujít a folyton uj jelen |
s benned jajdúl, ami fáj, ami zaklat. |
Irígylem sokszor, hogy a föld alatt vagy |
s csodálom erőd, gyönge kedvesem: |
a rosszat, gúnyból, jónak hirdetem |
s a szörny halált irgalmasnak, okosnak. |
S tán épp ez éltet: nem elég kietlen |
a közönyöm, még jobb fájni, szerelmem |
még nem engedett el (ahogy te engem): |
ujjászületsz jajomban napra-nap, |
s bár legjobban a vesztes vágy sirat, |
sok más néma kín szóló szája vagy. |
|
Az álom roncsai
Zsivajgó parton álmom roncsait |
nézem sóváran, tündér hordalékot, |
tűnődve, hogy torlódtak össze, és hogy |
rögzíthetném-e tarka képeik: |
kétes jóslattal biztat némelyik, |
s van köztük gúny, rém, borzadni elég ok, |
titkos, nagy jelek, bár csak buborékok, |
s egy-egy néha rólad árúlkodik: |
ilyenkor ujra látlak, félig ébren, |
éji vendéget, ki gyönyörüségem |
s nyugtom vagy, ahogy voltál, élve, régen: |
de jön a reggel, s józanítva, s éppoly |
siváran, mint más vigaszt másokéból, |
kimos agyamból a nappali téboly. |
|
Naponta!
Naponta rájönni, hogy nem vagy, és |
hogy ami van is, veled tűnt, s naponta |
visszavágyni a mindenbe, a voltba, |
a már-semmibe, s tudni, mily kevés |
volt az a minden, s hogy csak kérkedés |
eget és földet elvetni miatta, |
mintha agyamat vakság verte volna: |
jaj, naponta nehezebb a nehéz! |
Kör zárult: már kilencszázötvenegyben |
békétlenkedem, itt s most, Budapesten |
(s a Tejút szive táján, ismeretlen |
világok közt): mindent vesztve siratlak |
sirodon, mely a Nap körűl utaztat, |
s a nem-igazat érzem csak igaznak. |
|
Végérvényesen
Hogy oly egyszerre, s végérvényesen, |
az külön dermeszt! Csak a szörnyü tény, |
mely mindennél több (hogy nem vagy, szegény |
barátnőm!), csak az némítja szivem |
szüntelen háborgását tetteden, |
csak a belátás, hogy úgysincs remény, |
páncél s varázsszer… Hideg és kemény, |
gyémántkemény a tőröd, szerelem! |
Hogy egyszerre! – Van irgalmas halál… |
S végérvényesen! – A tiéd sivár, |
mint volt: nem enyhűl s mind mélyebbre fáj… |
Puha voltál, jó, meleg, kedvesem: |
arra vágyom, arra emlékezem… |
S most zord s kemény vagy, végérvényesen. |
|
Most csak lélekben
Jó volt, míg éltél: most, bárhogy szeretlek, |
nagyon hiányzik testi meleged, |
hozzámbújásod, a tekinteted |
és hangod selyme, s az állati selymek, |
a bőrödéi, s mozgásod, a melled, |
s mind, ami voltál, kéz, láb, szív, szemek, |
agy, száj, fül: ha csak vártam jöttödet, |
érzékeim már veled töltekeztek, |
s ha csókoltál, ettelek-ittalak, |
hús, csont, ideg, száz szájjal szívtalak |
s huszonöt évig meg nem untalak; |
most csak lélekben tudunk keveredni |
s meztelenséged is csak képzeletnyi: |
nem bírod inged, a halált, levetni! |
|
Mégis
Ha sóhajod, többé nem hallik át, |
ha könnyed, soha nem hull már ide, |
ha emléked, szavak kisértete, |
ha vágyad, nem te szítod parazsát, |
ha mindig, a veled-halt ifjuság, |
ha talán, a nagy űrt ragyogja be, |
ha nincs, még benne van a volt ize, |
ha van, akkor is iker árvaság. |
Nem csupa innen és nem csupa túl, |
mihelyt megszövöm, szálaira hull |
s úgy fut a semmin keresztűl-kasúl: |
mégis egy vérem láng-csöppjeiben, |
mégis valóság, élet és jelen – |
mégis te vagy Minden Perc, kedvesem. |
|
Egy éve írtam
Egy éve írtam: „Köszönöm!” s: „Ne félj!” – |
tavaly ilyenkor, januárban: ezt még |
láttad, s a társát, hálám két szonettjét, |
s óh, hogy örűltél! Sors és szenvedély |
jajdúlt bennük, husz év bősége, mély |
szüksége, önzés, de már olyan egység, |
mely tudja, hogy nagy parancs őrzi rendjét |
és vállal mindent és mindent remél. |
Mért mondtam hát, hogy: „Ne félj”? Sohasem |
sütött szemedből úgy a szerelem, |
(húsz nap múlva temettünk, kedvesem!) |
„Ne félj!” Mi volt ez? Mily jós rezdület? |
Mire gondoltam? Nem féltettelek, |
mégis tudtam már szörnyű végedet? |
|
Szörnyeteg játék
Lehet jobb, mint, úgy téve, mintha bennem |
volnál, folyton összebújnom veled? |
Multat s jövőt így élünk (lelkileg |
s valóságként) a feltételezettben. |
S oly könnyű így: szavad sincs szavam ellen, |
nincs féltékenység, igényeidet |
rám bízod: én önzetlen lehetek, |
és te csak szárnyam, soha-soha terhem! |
Képzelt képzeleteddel képzelem, |
– mint valaha – hogy együtt vagy velem; |
de szörnyeteg játék ez, kedvesem: |
vacog a „Van-Nincs”, hisz gúny, jéghideg-zord, |
tűz a „Ha lenne”, lángpallosu mennybolt |
a „Lehetett volna”, s pokol a „Megvolt!” |
|
Csak egy ily szép nap
Csak egy ily szép nap kellett volna, csak |
egy ilyen, akkor, óh, egyetlenegy, |
vagy csak egy óra, a makacs telet |
megtörni benned, csak egy pillanat, |
mely a reményre megint rákapat, |
valami derű, a fukar egek |
mely tavaszt igér, fényt, csillagokat: |
s tán ma is élnél! De, heteken át, |
mig bent borzongva vívtad nagy csatád, |
sötét volt, nyirkos, mocskos a világ: |
az is gyilkosod: szivem elszorúlt, |
látva, hogy, két napra rá, hogy kigyúlt, |
hogy tündökölt az ég, – a nyomorúlt! |
|
Egyéb nem
Minthogy belőle egyéb nem maradt, |
szeretem, ami körülötte volt, |
a kis párnát, melyre feje hajolt, |
karperecét, elárvúlt tárgyakat, |
a kulcsot, mely hozzá vitt, távolabb |
erdőket, városokat, úti port, |
amit együtt vertünk fel, a mosolyt, |
mely szivéből a szemébe szaladt, |
mikor festették: – nem pótolja, de |
az egész világ tele van vele |
s most tudom csak igazán, mennyire; |
ég s föld s minden őhozzá kapcsolat: |
szeretnem kell gondolataimat, |
minthogy belőle egyéb nem maradt. |
|
A huszonhatodik év
Búcsúzunk, édes kétségbeesésem? |
Mindig búcsúzunk! Valami selyem, |
valami hűvösség a szivemen, |
valami béke vagy már: alig érzem |
fájónak ezt a fájdalmat: becézem, |
hisz már rég csak általa vagy velem, |
s szomorúan bár, mégis édesen |
meg-megismétled, amit veled éltem |
e tündér földön: teleröpködöd |
multunk éveit, a huszonötöt, |
s ezt, a huszonhatodikat, örök |
búcsúm, te, társam, halott útitárs: |
tárt szivemben mindig itthon találsz, |
és akárhogy fáj, vígasz, hogy te fájsz. |
|
Jog és hiúság
Talán csak a hiány, a messzeség, |
talán csak a halál eszményitett |
oly hatalmasan, hogy megtelt veled |
egy egész évem, ahogy soha még: |
tele ím a huszonhatodik év, |
sőt túlcsordítod! Ami emleget, |
az hála már inkább és szeretet |
s tanúlság (az is igaz menedék |
és mindenkié!): azt hirdeti, hogy |
jól becsűlje mind, akinek jutott, |
a nagy érzést s a nagy pillanatot, |
s irtsa, amin fájdalmam, késve, átlát |
s amin tönkremegy annyi szép barátság, |
joga önzését, szive hiuságát! |
|
Valami örök
valami csöndbe, puha végtelenbe, |
valami tegnap, mely mintha ma lenne, |
valami vízalatti ragyogás, |
valami messze, panasznéma gyász, |
valami jaj, melynek már nincs keserve, |
valami vágy s a vágy tilalma benne, |
valami könnyű, szellőhalk varázs, |
valami, ami nem is valami, |
valami még kevesebb, az, ami |
valami tűntén kezd csak sejleni, |
valami lassú, árnyhűs rejtelem, |
valami, ami újúl szüntelen, |
valami gyors, lőtt seb a szivemen. |
|
Akkor megrezzen
Ha véletlen itt jártok valaha, |
szellőfriss lányok, sugárszemü nők, |
s megálltok egy percre e sír előtt, |
nem tudom, lesz-e még dísze, s hogy a |
fejfánál áll-e a két rózsafa: |
virágok, lepkék és kis zümmögők |
társaságára kellett bíznom őt, |
a kedvest: ez a végső otthona. |
Ki volt? Mindegy már. Gondoljatok arra, |
aki legforróbb örömötök adja, |
s akkor megrezzen ajkatokban ajka. |
Érte szerettem az életemet. |
Olyan volt, mint a legszebb köztetek. |
De nincs segítség. S nem lesz! Menjetek. |
|
Az volna méltó
Fénnyé áthallva, testté sűritetten |
(egy főnév s benne tízezer ige) |
az örök Titok szava kellene, |
hogy ne kontármód mondjam-festegessem: |
tettenérve a tettenérhetetlen, |
a teremtés őrűlt költészete, |
az, ami voltál, mit sem sejtve, te, |
te, tizezer isten a szerelemben! |
Tudni a csodát, mely folyton a másik |
pólusba szakad és visszacikázik, |
végső s legelső hieroglifáit |
minden életnek: azt, azt kellene: |
az volna kép, hozzád méltó, zene, |
s vers, glóriád, s bús szivem öröme. |
|
Alkalom
Vagy társ voltál egy örök tévedésre? |
Fáradt vagyok már… És, jaj, mi „igaz”?! |
A valóság csak egy darabig az… |
Tévedés? Szivem legszebb tévedése! |
Ha véletlen, bár ma is az igézne! |
Ha látomás, tüntödben is vigasz! |
Akármi, minden veled sugaras: |
kettő kellett hozzá, a szivem és te. |
Rád vágyik vissza minden örömöm. |
A legnagyobbat neked köszönöm, |
s hogy nem még többet, csak az én bünöm. |
Alkalom voltál, hogy boldog legyek. |
Alkalom, hogy meg ne becsüljelek. |
Alkalom, hogy sose felejtselek. |
|
Mindez, s még több!
Elmegyek én tavasszal, elmegyek, |
elmegyek én megint a szakadékhoz, |
hol majdnem boldog voltál, s ha elég gyors |
nem lesz, kibontom megint a kövek |
rabságából a kékcsengős vizet, |
ahogy valaha veled: könnyü szél hoz |
uj életet, kék ég aranya céloz |
szivünkbe, és megkérem a kezed, |
és fiatalok leszünk ujra, és |
szemem egész nap csak szemedbe néz, |
s egy nap ezer év lesz, s az is kevés, |
minden kevés lesz!… Megyek én, megyek, |
s ez így lesz, drágám! Miért? Mert hiszek: |
mindez még jár, s még több, nekem, s neked! |
|
Igy döntöttem!
Élsz, kedves! Tudod? Élsz! Élsz! Százezerszer |
hívtalak, mennyet s poklot: nem a hit, |
a végső kétségbeesés segít, |
a tűrhetetlen! Síri türelemmel |
agyam sírjából ébresztettelek fel: |
az őrzött! Őrűlt, mondják rám; pedig |
a halál az: én látlak, szemeid |
rám sütnek s kezed már sosem ereszt el. |
Élsz. Igy döntöttem! Nappal húsodat |
frissíti bennem minden gondolat; |
s éjjel már nemcsak agyam titka vagy: |
hozzám bújsz, véred régi tüze jár át, |
s úgy alszom el, hogy, mint csiga a házát, |
hátamon érzem szived dobogását. |
|
Omló szirtről
De voltál légyen bármi s bármilyen, |
most, hogy nem vagy, s mert hinni lehetetlen, |
hogy a csillagkavaró egyetemben |
még egy zátonyon találkozz velem |
s ujra megadhasd mindazt, kedvesem, |
amit huszonöt éven át szivedben |
s ifjú lelkedben annyira szerettem, |
s mert bennem is fogy az élő jelen: |
szirtemről (omló szirt! halálod éve!) |
érzékeink és tudatunk cseréje |
szűntén csak nézek az örök időbe |
s elnémít látni, hogy a végtelen |
zajlásban minden, ami volt, milyen |
tökéletesen jelentéktelen. |
|
Mintha tündér!
Szélbe csókoltam, napba, ajkaidba, |
húsodba írtam a verseimet, |
húszévi csöndbe, hogy leplezzelek |
s ne derűljön ki szivünk drága titka, |
április édes illatába, mintha |
tündér lett volna (s nem te), fényjelek |
játéka csak, mely jön, hogy friss, meleg |
arcát szomorú arcomhoz szorítsa: |
hallgattam rólad! De mind megmaradt |
a néma csók s az elszállt gondolat, |
hiába vagy oly rég a föld alatt: |
karod fonja nyakam köré a szél, |
a napban csókod messzi tüze él, |
közelebb vagy hozzám mindenkinél. |
|
Soha
S megint a gyepszegélyes homokút, |
aztán a tág kép, föl, a réten át, |
aztán, mint húsz évig, a sok virág, |
aztán a remény, hogy tán, éppen úgy, |
mint egykor, elém szalad: ujra búg |
a gerle, szív suttog és minden ág: |
őt jelzi az édesedő világ |
(bár, mint a tavasz, az is szomorúbb: |
tudja, hogy játszik)… Aztán domb, kövek, |
aztán a végső hajlat, sietek, |
aztán a jázminsor a rács megett, |
aztán háza teteje, ablaka, |
aztán egy kis kéz, aztán ő maga: |
aztán a Nem, a Most Sem, a Soha. |
|
|