Ostrom után

Ostrom után, két börtön közt, mikor jajban, tűzben, még mindig háborúban, s ki hogy, boldogabban vagy szomorúbban mint valaha, futottunk mind, komor igazunkért, százezrek, s életünkért, s én tudni, hogy megvagy-e: „Neki ő kell!” gúnyolt barátom: „Máris ő! A nő kell! azt lesi, poklát felejtve, a tündért!” Tudta volna csak, csak sejtette volna, mid voltam neked két évtized óta, s mi nekem te! Nem csacska szerelem: családomon túl, családomon innen bőség és szükség, ha semmi, ha minden… S hogy ma is az vagy, köszönöm, szivem!