Önvád

„Önzésem szeret!” – vádolom magam, s fájva nézek zaklatott tudatomba. (Te is mondtad!)… Nos, és ha ennyi volna? Ha önzés volna húsz év úntalan ujuló szükséglete: csakugyan gyengűlne tőle lelked hite arra, ami legfőbb öröme és jutalma, hogy a gyönyörben biztos társa van? Nem tudom én, kedves, mi meddig önzés, és vállalom, ha az hajt. Soha még nem úntam édességed: ez elég megnyugtatásnak, ez multat, jövőt és jelent úgy átfűt, hogy a szenvedély: „Köszönöm!” súgja, s hálám, hogy: „Ne félj!”