369.

A miskolci „deszkatemplom”-ban

Sír kint az ég… Sír s anyját temeti
a költő… „Hogy sír! Óh, hogy szereti!”…
Férfi fáj benne s zokog a gyerek.
Mert lelhetsz asszonyt, jót is, eleget;
de ha anyádtól búcsúzik a szív,
úgy érzed, metszik a gyökereid…
S eszedbe jut tíz év. Húsz. Negyven év.
A föltétlen szeretet! S a tiéd:
az nem az volt! S eszedbe sok teher:
Ő hordta! s te mit vettél róla el?
S öregedő sóvárgása feléd;
s hogy (hányszor) úntad!… Legszentebb Cseléd,
te, Egyetlen, sírhat a kisfiad
a „deszkatemplom” duc-ege alatt –
veszítve szeretünk csak igazán,
döbbenten, mint most én, édesanyám,
hogy üres a vég s mind hiú a gyász:
Jaj, nincs holnap! Jaj, nincs föltámadás.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]