A miskolci „deszkatemplom”-ban

Sír kint az ég… Sír s anyját temeti a költő… „Hogy sír! Óh, hogy szereti!”… Férfi fáj benne s zokog a gyerek. Mert lelhetsz asszonyt, jót is, eleget; de ha anyádtól búcsúzik a szív, úgy érzed, metszik a gyökereid… S eszedbe jut tíz év. Húsz. Negyven év. A föltétlen szeretet! S a tiéd: az nem az volt! S eszedbe sok teher: Ő hordta! s te mit vettél róla el? S öregedő sóvárgása feléd; s hogy (hányszor) úntad!… Legszentebb Cseléd, te, Egyetlen, sírhat a kisfiad a „deszkatemplom” duc-ege alatt – veszítve szeretünk csak igazán, döbbenten, mint most én, édesanyám, hogy üres a vég s mind hiú a gyász: Jaj, nincs holnap! Jaj, nincs föltámadás.