Végső nyomoruság

Mikor Londont döngölte a Fau Egy, csak összebujt, bármit veszíthetett, háztömbök ötpercenkint freccsenő poklában az igazi szerető; éppígy – dönts bár, Sors, tiltást, terheket tonnákat rájuk, százat, ezreket, tízezerszeres gondot, akadályt, kétségbeesést, szégyent és halált: kockázatukat szítod csak vele, nem a lemondást: ők már sohase változnak; pénzt csak, időt s ideget morzsolsz; nincs több bűn, nincs oly rémület, hogy száz aknával ne fúrná a vágy: el-, el-, elérni egymás ajakát, vagy, ha az már nem jut, egymás kezét, vagy, ha még az se, szemük közelét, vagy, ha… Jaj, a végső nyomoruság romja alól… egymás… gondolatát…