Szívtrombózis, Tihany

Ötpercenkint jegyeztem. Nitromint már nem segített. Görcsre görcs! Megint! Este tíztől fojtogatott-dobált a szív körűl vonagló kín-nyaláb, este tíztől félhalál-ágyamon az acélkígyókemény fájdalom: átbújt a tarkón s a két karba, le, majd ujra fel, a sarkcsillag fele, s onnan csüngetett, egy szál idegen, az űrbe, mázsás jajt, a félelem. Végűl csak e szakadó fonalon kötött a világba a tudatom: az, hogy fájok. Barát és szeretet most már csak tehetetlen tanu lett; kérleltem is: „Menj, Gyulám, te se láss…” Hajnalra mégis fátylas zsongulás… S reggelre ujra tó s hegy, ujra Én!… (Ötvenegy október tizedikén.)