Hát még ő!

Hát még ő! Ahogy a víz vele, ő százszor-úgy játszott a kötekedő hullámokkal: kék combjaik között bujkált; engedett; aztán megszökött a rohamukból; visszalüktetett lüktetésükre, de csak épp egy-egy csók-villanásnyit, úgyhogy amelyik kapta, nem tudta: nem szomszédait érte-e édes villamos ütés. Lebegtette a buja lebegés. S néha kétnemű volt a gyönyöre: izmok közt siklott, majd azt szívta be, a sikló halat. Szédűlt már bele, úgy váltott a részegítő csere. Ekkor elmosolyodott. Szemei alatt tovább fúrt a nap; őneki eszébe jutott első kedvese… Telefonált: tízre fölmehet-e.