Apám halála

Sárándon halt meg. Soká, nehezen. Vergődött, ahogy majd az én szivem. Sírja Debrecenben… Mindez olyan messzi már, s kevés, és vígasztalan, és úgy felgyűlt köröttem a halott, hogy inkább már talán ezért sirok, kérvén tőletek, katolikusok, többség, ti, a krematóriumot, a gyorsabb, tisztább véget!… Óh, igaz, egy vadvirágos sír néha vigasz; de kárpit, bronz, lángurna sose kell. Gúny a gyászpompa, már nem birom el. Szó – (szó, szép szó!) – gyúlt bennem is elég, de most lehúz a szárnyaló beszéd. Minden temető álcás csatatér. A hit? Amennyit a fegyelme ér! Apám meghalt. Közelebb jött vele a világűr magánya, hidege.