Szorongás
Kezek: ördögök? Kezek? Mik ezek? |
Mozgó polipok ágyamon. Kezek. |
Cselédek? Kezek bent és odakint |
s a szívem körűl. És kezek megint, |
kezek, fenyegetően, tétován |
s szolgálatkészen… ahogy a cigány- |
mesékben!… Száraz chitin-bőr-kezek, |
s árnykezek, kik asztalt terítenek; |
vagy tőrt rántanak? Másznak a falon, |
átinognak a csukott ablakon |
s szétolvadnak a levegőbe, ki |
s be, (mint Macbeth boszorkányai); |
de hidegek, némák, kísértetek, |
denevérként surranó vészjelek, |
póktündérszörnyek, ötlábú kezek: |
nem tudom, mik… élők s gépiesek… |
Kezek. Sohák. Mindigek. Mindenütt. |
Csak nem gyúlnak nyomukban lángbetűk! |
|
Ars poetica
Drótoztam épp az uj lány papucsát. |
„Lehet erről is verset írni?” – „Hát… |
Verset érzés fűt.” – „S ez bizony nem az!” |
„Nézd más szemszögből. Lehetne panasz. |
Sőt méreg. Hogy herdálom az időm! |
Csipeszt kérek, tűt. A kereskedőn |
kifogni viszont egész jólesik. |
Vagy a suszteron. Még a gyerek is |
örűl, ha gyárt valamit a keze.” |
„De ha nincs…” – „Gyártson a képzelete! |
Nyomd meg. Most át a lyukon. Túlpuha |
volt a szögedhez az a parafa. |
De így majd tart. Türelem kell, s ami |
nincs még, az akarat kieszeli.” |
„Jé! Mit nem tetszik…” – „Én már üveget, |
varrtam már azt is! S most mossunk kezet.” |
„De ügyes az úr…” – „Hát még a fiam… |
Egyszóval: érzés!… Na, jó?” – „Csakugyan!” |
|
Szomszéd panziószoba
Egyszerre két helyen? Egyszerre két |
időben? Be gyors híd villan föléd! – |
Hő álomként nyílik lent az öböl, |
a kék tenger. S megint jön, sírva, föl, |
a szép nő. Az idegen! Egy hete |
esküdtek. S most éppoly csönd tölti be, |
mint amelyről hallgat. Oly végtelen, |
mint a gyilkos víz! Első szerelem, |
az borzongja a magányát tele, |
egy heti üdv, a ma rémülete |
s a makacs remény. A meghitt szoba |
minden éje, napja, pillanata |
benne örvénylik: azt belőle már |
ki nem moshatja új vágy s új halál. |
Nagy nyár izzott tetők, szirt s part felett. |
Ő tárt ablakán nézte a vizet. |
Szomszédom volt… Óh, hallgatag szemek!… |
Látják ma is az elmerűlt fejet? |
|
Elismerés
Vendégségben volt nálunk az apám; |
roskatag már s nyugdijas. Volt-e rám |
büszke? – sohase tudtam. Sorozat |
könyvem alig érthette. Neki csak |
a visszhangjuk számított, gondolom, |
s a család híre; igy szomszédokon |
mérte s a helyzetemen: ki vagyok; |
s az bizony sanyarú volt. Míg papok |
dicsértek – (Mihály bácsi!) – valamit |
érzett, „amivel büszkélkedhetik”; |
csakhogy Mihály már nem élt… Nos, hogy ott |
volt nálunk s az új könyvre hallgatott, |
a majdnem-kész „Tücsök”-re, hirtelen |
itt-ott könnye buggyant, majd csöndesen, |
mert Klára hivta, hogy kész az ebéd, |
megigazitotta pápaszemét, |
s szégyellősen magához szoritott: |
„Hát ez, fiam… valami… nagy dolog.” |
|
Apám halála
Sárándon halt meg. Soká, nehezen. |
Vergődött, ahogy majd az én szivem. |
Sírja Debrecenben… Mindez olyan |
messzi már, s kevés, és vígasztalan, |
és úgy felgyűlt köröttem a halott, |
hogy inkább már talán ezért sirok, |
kérvén tőletek, katolikusok, |
többség, ti, a krematóriumot, |
a gyorsabb, tisztább véget!… Óh, igaz, |
egy vadvirágos sír néha vigasz; |
de kárpit, bronz, lángurna sose kell. |
Gúny a gyászpompa, már nem birom el. |
Szó – (szó, szép szó!) – gyúlt bennem is elég, |
de most lehúz a szárnyaló beszéd. |
Minden temető álcás csatatér. |
A hit? Amennyit a fegyelme ér! |
Apám meghalt. Közelebb jött vele |
a világűr magánya, hidege. |
|
Hőscincér
A deszkává szeletelt, szomorú |
fatörzsben fejsze, gőzfűrész, gyalu |
mind elkerűlte: öreg évekig |
nem tudtuk, a halottban mi lakik. |
Ma aztán, reggel három tájt, mikor |
oltottam, ijesztőt reccsent a polc… |
Mi az? Szú? Egér? Kisértet?… Agyam |
szorongott; s bátran, céltudatosan |
őrölt a titok… Tán a túlvilág |
fúr puskacsövet rám a falon át? |
Kém? Betörő? Nem mertem gyújtani… |
A láthatatlan rém a hajnali |
órákra ki- (vagy be-) rágta magát; |
s nyíl koccant ablakomnak. „Az anyád!” – |
pattantam… Zsupsz! Tán szárnyas skorpiót |
vertem le?… Nem: hőscincért! ragyogót!… |
Lent ujjnyi lyuk s lisztpor… Szántam szegényt… |
Öt évig készült. – Vége. – Minek élt?! |
|
Hólé
Kanyarog ide, kanyarog oda, |
fut és ácsorog, de nem tétova, |
mert akármerre csipog, csörgedez, |
mindig okos és következetes, |
hiszen nem jobbra, ahogy balra se, |
hanem szivének vonzalma fele |
igyekszik, ahova jutnia kell: |
Dunába, földbe… (Vagy az égbe fel!)… |
Ezért olyan jókedvű, amikor |
buvik maszatos kupacok alól, |
vagy ha még a fehér dombok alatt |
csipkéz ujjnyi barlangfúratokat, |
vagy ha pici kék tócsákban megáll |
s gyűszűnkint issza a langy február… |
Most megint indúl… Locspocs rajzait |
mintázza és továbbcsörgedezik: |
holnap már tán nem is lesz más nyoma, |
csak egy életút térképvázlata. |
|
Mérsékelt égöv
Ez? Mérsékelt? Ez? Hazánk iszonya!… |
(Mi akkor a mérsékeletlen?!)… A |
tizenkét hónap jó ha hármat ad, |
tüzet, ragyogást; vagy, a szent nyarat |
közrefogni, még kettőt – kárhozat |
a többi: kínod változata csak! |
A többi: lucsok s üvöltő hideg. |
Beléd fúrta, még amikor gyerek |
voltál, petéit; izületeid |
sínylik irthatatlan fulánkjait: |
most szúr! most sajog!… Fagy, hó, köd, sötét |
rontja az élet nagyobbik felét |
(s duplán, ha öregedsz): kályha, ruha, |
tüzelő s száz orvosi nyavalya |
erődből, nézd, mennyit el nem emészt |
– s nézz a népedre – félországnyi pénzt! |
Mérsékelt égöv?… Én csak átkozom… |
(De hát Rimbaud a Néger Homokon?!) |
|
Az egész tó
Fehérben napozott. Szélcsöndes ujj |
száz cirógatta; bátortalanúl, |
de tavaszian. Jólesett neki. |
A sok arany kör, mely húnyt szemei |
alatt imbolygott, mélyre, messzire |
belefúródott (egy-két centire) |
s úgy feszitette teste rügyeit, |
hogy az már virághusnak, s egy kicsit |
liliomszagnak érezte magát. |
Talán az is volt. Fogta illatát |
körötte tíz félmeztelen fiú: |
szemük mohó méh! Örökmámorú |
kút okádott mellettük. De neki |
elpirúlt, fölkelt, víz alá bukott. |
S én láttam (fentről), négy végtagja hogy |
nyílt és csukódott – mit megőrjitett: |
az egész tó vele szeretkezett. |
|
Hát még ő!
Hát még ő! Ahogy a víz vele, ő |
százszor-úgy játszott a kötekedő |
hullámokkal: kék combjaik között |
bujkált; engedett; aztán megszökött |
a rohamukból; visszalüktetett |
lüktetésükre, de csak épp egy-egy |
csók-villanásnyit, úgyhogy amelyik |
kapta, nem tudta: nem szomszédait |
érte-e édes villamos ütés. |
Lebegtette a buja lebegés. |
S néha kétnemű volt a gyönyöre: |
izmok közt siklott, majd azt szívta be, |
a sikló halat. Szédűlt már bele, |
úgy váltott a részegítő csere. |
Ekkor elmosolyodott. Szemei |
alatt tovább fúrt a nap; őneki |
eszébe jutott első kedvese… |
Telefonált: tízre fölmehet-e. |
|
A merénylő víz
Ahogy látóterembe beuszott |
a kőpárkány alól, összesugott |
az ámuló víz az egyiptomi |
hajsisak körűl, s hogy az isteni |
test hanyattfordúlt s úgy siklott tovább, |
száz hullámkéz rontott egymáson át, |
hogy rátörjön. A két kar s láb nyugodt |
ütemben még szét- és összecsapott |
s a szép uszó még élvezte a nap |
becézését a tükrös hab alatt; |
de a hűvös kristályt egyszerre át- |
pezsdítette az élő karcsuság, |
a megnyílt öböl. A lány, a naív, |
réműlten látta, hogy nekiesik |
a merénylő víz (csordányi Triton), |
s menekűlt, vissza… Aztán? A beton- |
párkány nőbe és képbe belenyírt, – |
kettévágta, akár egy gijjotin! |
|
Cressida
Ismeritek Cressidát? Én igen! |
Legizgatóbb, legfájóbb fűszerem. |
Oly kéj rontja, mint engem, s gyöngeség |
s kémia a lelkiismeretét. |
S még így sem önző! Hogy mentse magát, |
most téged mintáz, Állati Világ, |
téged magához, érzékeny Idő, |
téged, Jog, Szokás, Lélektan. A nő |
érik benne, kit minden pillanat |
folyton feltölt. Esze több, súlyosabb |
Zeusz lányáénál. Mint gejzirliget |
ugrálja körül álom, őrület, |
mámor, szerencse. Egykor orvosa |
a megbizható cinkos volt. De ma |
teste a kétes becsület helyett |
szinte-nyilt szabadság zsákmánya lett… |
Igy is szereted? – Akkor védd, szivem: |
száz év múlva nem lesz más szerelem. |
|
Szívtrombózis, Tihany
Ötpercenkint jegyeztem. Nitromint |
már nem segített. Görcsre görcs! Megint! |
Este tíztől fojtogatott-dobált |
a szív körűl vonagló kín-nyaláb, |
este tíztől félhalál-ágyamon |
az acélkígyókemény fájdalom: |
átbújt a tarkón s a két karba, le, |
majd ujra fel, a sarkcsillag fele, |
s onnan csüngetett, egy szál idegen, |
az űrbe, mázsás jajt, a félelem. |
Végűl csak e szakadó fonalon |
kötött a világba a tudatom: |
az, hogy fájok. Barát és szeretet |
most már csak tehetetlen tanu lett; |
kérleltem is: „Menj, Gyulám, te se láss…” |
Hajnalra mégis fátylas zsongulás… |
S reggelre ujra tó s hegy, ujra Én!… |
(Ötvenegy október tizedikén.) |
|
Végső nyomoruság
Mikor Londont döngölte a Fau Egy,
|
csak összebujt, bármit veszíthetett, |
háztömbök ötpercenkint freccsenő |
poklában az igazi szerető; |
éppígy – dönts bár, Sors, tiltást, terheket |
tonnákat rájuk, százat, ezreket, |
tízezerszeres gondot, akadályt, |
kétségbeesést, szégyent és halált: |
kockázatukat szítod csak vele, |
nem a lemondást: ők már sohase |
változnak; pénzt csak, időt s ideget |
morzsolsz; nincs több bűn, nincs oly rémület, |
hogy száz aknával ne fúrná a vágy: |
el-, el-, elérni egymás ajakát, |
vagy, ha az már nem jut, egymás kezét, |
vagy, ha még az se, szemük közelét, |
vagy, ha… Jaj, a végső nyomoruság |
romja alól… egymás… gondolatát… |
|
Régi és modern
Örök helyzet… „Alámerült a Hold.
|
Utána a Fiastyúk. Áthajolt |
delén az éj. Áltattál csak, öröm! |
Elmúlt az óra. Magam feküszöm.” |
Igy fájt Sapphó. Négy teljes héten át |
ingó tutajon, ingó parti nád |
között napra-nap leste: jön-e, kit |
tiltott a törvény, de akart a szív. |
Igy fájt. Kétezer éve! A kabint, |
melybe húzódott, lám, én is megint |
megépítettem, mint már annyian: |
ismétlődik minden minduntalan; |
s mint alattam a csobogó vizek, |
úgy dúdolom modern énekemet: |
„Lemerűlt a Fiastyúk, le a Hold. |
Az utolsó vonat elzakatolt. |
Éjfél van. Ma is áltattál, öröm! |
Múlik az élet. Magam feküszöm.” |
|
Műtőben
A golyvás nyak, mint dagadt sárga tök, |
nyilt a gyors kés s hat gumikéz mögött, |
majd – (uj tolókocsi!) – zsíros hasat |
metszett néhány mesteri mozdulat |
párolgó üregekké. „Ha nagyon |
émelyegsz, lépj meg”, súgta doktorom. – |
De maradtam. Oly szívdobogtató |
volt a küzdelem és oly megható |
az (egyébként nem becsült) életért, |
fogyó kinért, nyerhető percekért, |
s oly szép, bár nem értettem, az egész |
véres és tiszta együttműködés, |
villámtudásé s halk szerszámoké, |
hogy húsz perc mulva gördűlt (kifelé!) |
a beteg… Az én hunyt szemem pedig |
más hősöknek idézte tetteit… |
Melyik volt szebb?… Már ennek sincs nyoma… |
Elmúlt? – El! – Akár a marne-i csata! |
|
A miskolci „deszkatemplom”-ban
Sír kint az ég… Sír s anyját temeti |
a költő… „Hogy sír! Óh, hogy szereti!”… |
Férfi fáj benne s zokog a gyerek. |
Mert lelhetsz asszonyt, jót is, eleget; |
de ha anyádtól búcsúzik a szív, |
úgy érzed, metszik a gyökereid… |
S eszedbe jut tíz év. Húsz. Negyven év. |
A föltétlen szeretet! S a tiéd: |
az nem az volt! S eszedbe sok teher: |
Ő hordta! s te mit vettél róla el? |
S öregedő sóvárgása feléd; |
s hogy (hányszor) úntad!… Legszentebb Cseléd, |
te, Egyetlen, sírhat a kisfiad
|
a „deszkatemplom” duc-ege alatt – |
veszítve szeretünk csak igazán, |
döbbenten, mint most én, édesanyám, |
hogy üres a vég s mind hiú a gyász: |
Jaj, nincs holnap! Jaj, nincs föltámadás. |
|
Holdfogyatkozás
Nyáréji tó. Jegenyék, álmodók. |
Sugársokszögön körben ráng a pók. |
Öreg ezüstben öreg topolyák. |
Ünnepély ma a megbűvölt világ |
s nagy némajáték: éjfél s egy között |
Árnykúpunk hegye lassan átsöpört |
az égi Gömbön s úgy üzent felém, |
hogy van a Földön túl is esemény. |
De, lám, a csillag újra gyúl s tovább |
hinti az űrbe halk álomporát. |
Bár meg se moccan, rohan minden út. |
Kúszik rólunk is a fekete kúp. |
Búcsuzót gügyög a fülemüle. |
Álommá zsongul a tücsökzene. |
Majd a legpuhább lepke is elül, |
a Hold a szomszéd kertbe menekűl |
s ott játszik tovább, ezüstcsöndü fény, |
a pók sokszögű tündérlemezén. |
|
|