VII. Utójáték

Helyzetek és pillanatok
1957

 

 

 

 

353.

Szorongás

Kezek: ördögök? Kezek? Mik ezek?
Mozgó polipok ágyamon. Kezek.
Cselédek? Kezek bent és odakint
s a szívem körűl. És kezek megint,
kezek, fenyegetően, tétován
s szolgálatkészen… ahogy a cigány-
mesékben!… Száraz chitin-bőr-kezek,
s árnykezek, kik asztalt terítenek;
vagy tőrt rántanak? Másznak a falon,
átinognak a csukott ablakon
s szétolvadnak a levegőbe, ki
s be, (mint Macbeth boszorkányai);
de hidegek, némák, kísértetek,
denevérként surranó vészjelek,
póktündérszörnyek, ötlábú kezek:
nem tudom, mik… élők s gépiesek…
Kezek. Sohák. Mindigek. Mindenütt.
Csak nem gyúlnak nyomukban lángbetűk!

 

 

 

354.

Ars poetica

Drótoztam épp az uj lány papucsát.
„Lehet erről is verset írni?” – „Hát…
Verset érzés fűt.” – „S ez bizony nem az!”
„Nézd más szemszögből. Lehetne panasz.
Sőt méreg. Hogy herdálom az időm!
Csipeszt kérek, tűt. A kereskedőn
kifogni viszont egész jólesik.
Vagy a suszteron. Még a gyerek is
örűl, ha gyárt valamit a keze.”
„De ha nincs…” – „Gyártson a képzelete!
Nyomd meg. Most át a lyukon. Túlpuha
volt a szögedhez az a parafa.
De így majd tart. Türelem kell, s ami
nincs még, az akarat kieszeli.”
„Jé! Mit nem tetszik…” – „Én már üveget,
varrtam már azt is! S most mossunk kezet.”
„De ügyes az úr…” – „Hát még a fiam…
Egyszóval: érzés!… Na, jó?” – „Csakugyan!”

 

 

 

355.

Szomszéd panziószoba

Egyszerre két helyen? Egyszerre két
időben? Be gyors híd villan föléd! –
Hő álomként nyílik lent az öböl,
a kék tenger. S megint jön, sírva, föl,
a szép nő. Az idegen! Egy hete
esküdtek. S most éppoly csönd tölti be,
mint amelyről hallgat. Oly végtelen,
mint a gyilkos víz! Első szerelem,
az borzongja a magányát tele,
egy heti üdv, a ma rémülete
s a makacs remény. A meghitt szoba
minden éje, napja, pillanata
benne örvénylik: azt belőle már
ki nem moshatja új vágy s új halál.
Nagy nyár izzott tetők, szirt s part felett.
Ő tárt ablakán nézte a vizet.
Szomszédom volt… Óh, hallgatag szemek!…
Látják ma is az elmerűlt fejet?

 

 

 

356.

Elismerés

Vendégségben volt nálunk az apám;
roskatag már s nyugdijas. Volt-e rám
büszke? – sohase tudtam. Sorozat
könyvem alig érthette. Neki csak
a visszhangjuk számított, gondolom,
s a család híre; igy szomszédokon
mérte s a helyzetemen: ki vagyok;
s az bizony sanyarú volt. Míg papok
dicsértek – (Mihály bácsi!) – valamit
érzett, „amivel büszkélkedhetik”;
csakhogy Mihály már nem élt… Nos, hogy ott
volt nálunk s az új könyvre hallgatott,
a majdnem-kész „Tücsök”-re, hirtelen
itt-ott könnye buggyant, majd csöndesen,
mert Klára hivta, hogy kész az ebéd,
megigazitotta pápaszemét,
s szégyellősen magához szoritott:
„Hát ez, fiam… valami… nagy dolog.”

 

 

 

357.

Apám halála

Sárándon halt meg. Soká, nehezen.
Vergődött, ahogy majd az én szivem.
Sírja Debrecenben… Mindez olyan
messzi már, s kevés, és vígasztalan,
és úgy felgyűlt köröttem a halott,
hogy inkább már talán ezért sirok,
kérvén tőletek, katolikusok,
többség, ti, a krematóriumot,
a gyorsabb, tisztább véget!… Óh, igaz,
egy vadvirágos sír néha vigasz;
de kárpit, bronz, lángurna sose kell.
Gúny a gyászpompa, már nem birom el.
Szó – (szó, szép szó!) – gyúlt bennem is elég,
de most lehúz a szárnyaló beszéd.
Minden temető álcás csatatér.
A hit? Amennyit a fegyelme ér!
Apám meghalt. Közelebb jött vele
a világűr magánya, hidege.

 

 

 

358.

Hőscincér

A deszkává szeletelt, szomorú
fatörzsben fejsze, gőzfűrész, gyalu
mind elkerűlte: öreg évekig
nem tudtuk, a halottban mi lakik.
Ma aztán, reggel három tájt, mikor
oltottam, ijesztőt reccsent a polc…
Mi az? Szú? Egér? Kisértet?… Agyam
szorongott; s bátran, céltudatosan
őrölt a titok… Tán a túlvilág
fúr puskacsövet rám a falon át?
Kém? Betörő? Nem mertem gyújtani…
A láthatatlan rém a hajnali
órákra ki- (vagy be-) rágta magát;
s nyíl koccant ablakomnak. „Az anyád!” –
pattantam… Zsupsz! Tán szárnyas skorpiót
vertem le?… Nem: hőscincért! ragyogót!…
Lent ujjnyi lyuk s lisztpor… Szántam szegényt…
Öt évig készült. – Vége. – Minek élt?!

 

 

 

359.

Hólé

Kanyarog ide, kanyarog oda,
fut és ácsorog, de nem tétova,
mert akármerre csipog, csörgedez,
mindig okos és következetes,
hiszen nem jobbra, ahogy balra se,
hanem szivének vonzalma fele
igyekszik, ahova jutnia kell:
Dunába, földbe… (Vagy az égbe fel!)…
Ezért olyan jókedvű, amikor
buvik maszatos kupacok alól,
vagy ha még a fehér dombok alatt
csipkéz ujjnyi barlangfúratokat,
vagy ha pici kék tócsákban megáll
s gyűszűnkint issza a langy február…
Most megint indúl… Locspocs rajzait
mintázza és továbbcsörgedezik:
holnap már tán nem is lesz más nyoma,
csak egy életút térképvázlata.

 

 

 

360.

Mérsékelt égöv

Ez? Mérsékelt? Ez? Hazánk iszonya!…
(Mi akkor a mérsékeletlen?!)… A
tizenkét hónap jó ha hármat ad,
tüzet, ragyogást; vagy, a szent nyarat
közrefogni, még kettőt – kárhozat
a többi: kínod változata csak!
A többi: lucsok s üvöltő hideg.
Beléd fúrta, még amikor gyerek
voltál, petéit; izületeid
sínylik irthatatlan fulánkjait:
most szúr! most sajog!… Fagy, hó, köd, sötét
rontja az élet nagyobbik felét
(s duplán, ha öregedsz): kályha, ruha,
tüzelő s száz orvosi nyavalya
erődből, nézd, mennyit el nem emészt
– s nézz a népedre – félországnyi pénzt!
Mérsékelt égöv?… Én csak átkozom…
(De hát Rimbaud a Néger Homokon?!)

 

 

 

361.

Az egész tó

Fehérben napozott. Szélcsöndes ujj
száz cirógatta; bátortalanúl,
de tavaszian. Jólesett neki.
A sok arany kör, mely húnyt szemei
alatt imbolygott, mélyre, messzire
belefúródott (egy-két centire)
s úgy feszitette teste rügyeit,
hogy az már virághusnak, s egy kicsit
liliomszagnak érezte magát.
Talán az is volt. Fogta illatát
körötte tíz félmeztelen fiú:
szemük mohó méh! Örökmámorú
kút okádott mellettük. De neki
sajdultak emberi idegei:
elpirúlt, fölkelt, víz alá bukott.
S én láttam (fentről), négy végtagja hogy
nyílt és csukódott – mit megőrjitett:
az egész tó vele szeretkezett.

 

 

 

362.

Hát még ő!

Hát még ő! Ahogy a víz vele, ő
százszor-úgy játszott a kötekedő
hullámokkal: kék combjaik között
bujkált; engedett; aztán megszökött
a rohamukból; visszalüktetett
lüktetésükre, de csak épp egy-egy
csók-villanásnyit, úgyhogy amelyik
kapta, nem tudta: nem szomszédait
érte-e édes villamos ütés.
Lebegtette a buja lebegés.
S néha kétnemű volt a gyönyöre:
izmok közt siklott, majd azt szívta be,
a sikló halat. Szédűlt már bele,
úgy váltott a részegítő csere.
Ekkor elmosolyodott. Szemei
alatt tovább fúrt a nap; őneki
eszébe jutott első kedvese…
Telefonált: tízre fölmehet-e.

 

 

 

363.

A merénylő víz

Ahogy látóterembe beuszott
a kőpárkány alól, összesugott
az ámuló víz az egyiptomi
hajsisak körűl, s hogy az isteni
test hanyattfordúlt s úgy siklott tovább,
száz hullámkéz rontott egymáson át,
hogy rátörjön. A két kar s láb nyugodt
ütemben még szét- és összecsapott
s a szép uszó még élvezte a nap
becézését a tükrös hab alatt;
de a hűvös kristályt egyszerre át-
pezsdítette az élő karcsuság,
a megnyílt öböl. A lány, a naív,
réműlten látta, hogy nekiesik
a merénylő víz (csordányi Triton),
s menekűlt, vissza… Aztán? A beton-
párkány nőbe és képbe belenyírt, –
kettévágta, akár egy gijjotin!

 

 

 

364.

Cressida

Ismeritek Cressidát? Én igen!
Legizgatóbb, legfájóbb fűszerem.
Oly kéj rontja, mint engem, s gyöngeség
s kémia a lelkiismeretét.
S még így sem önző! Hogy mentse magát,
most téged mintáz, Állati Világ,
téged magához, érzékeny Idő,
téged, Jog, Szokás, Lélektan. A nő
érik benne, kit minden pillanat
folyton feltölt. Esze több, súlyosabb
Zeusz lányáénál. Mint gejzirliget
ugrálja körül álom, őrület,
mámor, szerencse. Egykor orvosa
a megbizható cinkos volt. De ma
teste a kétes becsület helyett
szinte-nyilt szabadság zsákmánya lett…
Igy is szereted? – Akkor védd, szivem:
száz év múlva nem lesz más szerelem.

 

 

 

365.

Szívtrombózis, Tihany

Ötpercenkint jegyeztem. Nitromint
már nem segített. Görcsre görcs! Megint!
Este tíztől fojtogatott-dobált
a szív körűl vonagló kín-nyaláb,
este tíztől félhalál-ágyamon
az acélkígyókemény fájdalom:
átbújt a tarkón s a két karba, le,
majd ujra fel, a sarkcsillag fele,
s onnan csüngetett, egy szál idegen,
az űrbe, mázsás jajt, a félelem.
Végűl csak e szakadó fonalon
kötött a világba a tudatom:
az, hogy fájok. Barát és szeretet
most már csak tehetetlen tanu lett;
kérleltem is: „Menj, Gyulám, te se láss…”
Hajnalra mégis fátylas zsongulás…
S reggelre ujra tó s hegy, ujra Én!…
(Ötvenegy október tizedikén.)

 

 

 

366.

Végső nyomoruság

Mikor Londont döngölte a Fau Egy,
csak összebujt, bármit veszíthetett,
háztömbök ötpercenkint freccsenő
poklában az igazi szerető;
éppígy – dönts bár, Sors, tiltást, terheket
tonnákat rájuk, százat, ezreket,
tízezerszeres gondot, akadályt,
kétségbeesést, szégyent és halált:
kockázatukat szítod csak vele,
nem a lemondást: ők már sohase
változnak; pénzt csak, időt s ideget
morzsolsz; nincs több bűn, nincs oly rémület,
hogy száz aknával ne fúrná a vágy:
el-, el-, elérni egymás ajakát,
vagy, ha az már nem jut, egymás kezét,
vagy, ha még az se, szemük közelét,
vagy, ha… Jaj, a végső nyomoruság
romja alól… egymás… gondolatát…

 

 

 

367.

Régi és modern

Örök helyzet… „Alámerült a Hold.
Utána a Fiastyúk. Áthajolt
delén az éj. Áltattál csak, öröm!
Elmúlt az óra. Magam feküszöm.”
Igy fájt Sapphó. Négy teljes héten át
ingó tutajon, ingó parti nád
között napra-nap leste: jön-e, kit
tiltott a törvény, de akart a szív.
Igy fájt. Kétezer éve! A kabint,
melybe húzódott, lám, én is megint
megépítettem, mint már annyian:
ismétlődik minden minduntalan;
s mint alattam a csobogó vizek,
úgy dúdolom modern énekemet:
„Lemerűlt a Fiastyúk, le a Hold.
Az utolsó vonat elzakatolt.
Éjfél van. Ma is áltattál, öröm!
Múlik az élet. Magam feküszöm.”

 

 

 

368.

Műtőben

A golyvás nyak, mint dagadt sárga tök,
nyilt a gyors kés s hat gumikéz mögött,
majd – (uj tolókocsi!) – zsíros hasat
metszett néhány mesteri mozdulat
párolgó üregekké. „Ha nagyon
émelyegsz, lépj meg”, súgta doktorom. –
De maradtam. Oly szívdobogtató
volt a küzdelem és oly megható
az (egyébként nem becsült) életért,
fogyó kinért, nyerhető percekért,
s oly szép, bár nem értettem, az egész
véres és tiszta együttműködés,
villámtudásé s halk szerszámoké,
hogy húsz perc mulva gördűlt (kifelé!)
a beteg… Az én hunyt szemem pedig
más hősöknek idézte tetteit…
Melyik volt szebb?… Már ennek sincs nyoma…
Elmúlt? – El! – Akár a marne-i csata!

 

 

 

369.

A miskolci „deszkatemplom”-ban

Sír kint az ég… Sír s anyját temeti
a költő… „Hogy sír! Óh, hogy szereti!”…
Férfi fáj benne s zokog a gyerek.
Mert lelhetsz asszonyt, jót is, eleget;
de ha anyádtól búcsúzik a szív,
úgy érzed, metszik a gyökereid…
S eszedbe jut tíz év. Húsz. Negyven év.
A föltétlen szeretet! S a tiéd:
az nem az volt! S eszedbe sok teher:
Ő hordta! s te mit vettél róla el?
S öregedő sóvárgása feléd;
s hogy (hányszor) úntad!… Legszentebb Cseléd,
te, Egyetlen, sírhat a kisfiad
a „deszkatemplom” duc-ege alatt –
veszítve szeretünk csak igazán,
döbbenten, mint most én, édesanyám,
hogy üres a vég s mind hiú a gyász:
Jaj, nincs holnap! Jaj, nincs föltámadás.

 

 

 

370.

Holdfogyatkozás

Nyáréji tó. Jegenyék, álmodók.
Sugársokszögön körben ráng a pók.
Öreg ezüstben öreg topolyák.
Ünnepély ma a megbűvölt világ
s nagy némajáték: éjfél s egy között
Árnykúpunk hegye lassan átsöpört
az égi Gömbön s úgy üzent felém,
hogy van a Földön túl is esemény.
De, lám, a csillag újra gyúl s tovább
hinti az űrbe halk álomporát.
Bár meg se moccan, rohan minden út.
Kúszik rólunk is a fekete kúp.
Búcsuzót gügyög a fülemüle.
Álommá zsongul a tücsökzene.
Majd a legpuhább lepke is elül,
a Hold a szomszéd kertbe menekűl
s ott játszik tovább, ezüstcsöndü fény,
a pók sokszögű tündérlemezén.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]