Szorongás
| Kezek: ördögök? Kezek? Mik ezek? |
| Mozgó polipok ágyamon. Kezek. |
| Cselédek? Kezek bent és odakint |
| s a szívem körűl. És kezek megint, |
| kezek, fenyegetően, tétován |
| s szolgálatkészen… ahogy a cigány- |
| mesékben!… Száraz chitin-bőr-kezek, |
| s árnykezek, kik asztalt terítenek; |
| vagy tőrt rántanak? Másznak a falon, |
| átinognak a csukott ablakon |
| s szétolvadnak a levegőbe, ki |
| s be, (mint Macbeth boszorkányai); |
| de hidegek, némák, kísértetek, |
| denevérként surranó vészjelek, |
| póktündérszörnyek, ötlábú kezek: |
| nem tudom, mik… élők s gépiesek… |
| Kezek. Sohák. Mindigek. Mindenütt. |
| Csak nem gyúlnak nyomukban lángbetűk! |
|
Ars poetica
| Drótoztam épp az uj lány papucsát. |
| „Lehet erről is verset írni?” – „Hát… |
| Verset érzés fűt.” – „S ez bizony nem az!” |
| „Nézd más szemszögből. Lehetne panasz. |
| Sőt méreg. Hogy herdálom az időm! |
| Csipeszt kérek, tűt. A kereskedőn |
| kifogni viszont egész jólesik. |
| Vagy a suszteron. Még a gyerek is |
| örűl, ha gyárt valamit a keze.” |
| „De ha nincs…” – „Gyártson a képzelete! |
| Nyomd meg. Most át a lyukon. Túlpuha |
| volt a szögedhez az a parafa. |
| De így majd tart. Türelem kell, s ami |
| nincs még, az akarat kieszeli.” |
| „Jé! Mit nem tetszik…” – „Én már üveget, |
| varrtam már azt is! S most mossunk kezet.” |
| „De ügyes az úr…” – „Hát még a fiam… |
| Egyszóval: érzés!… Na, jó?” – „Csakugyan!” |
|
Szomszéd panziószoba
| Egyszerre két helyen? Egyszerre két |
| időben? Be gyors híd villan föléd! – |
| Hő álomként nyílik lent az öböl, |
| a kék tenger. S megint jön, sírva, föl, |
| a szép nő. Az idegen! Egy hete |
| esküdtek. S most éppoly csönd tölti be, |
| mint amelyről hallgat. Oly végtelen, |
| mint a gyilkos víz! Első szerelem, |
| az borzongja a magányát tele, |
| egy heti üdv, a ma rémülete |
| s a makacs remény. A meghitt szoba |
| minden éje, napja, pillanata |
| benne örvénylik: azt belőle már |
| ki nem moshatja új vágy s új halál. |
| Nagy nyár izzott tetők, szirt s part felett. |
| Ő tárt ablakán nézte a vizet. |
| Szomszédom volt… Óh, hallgatag szemek!… |
| Látják ma is az elmerűlt fejet? |
|
Elismerés
| Vendégségben volt nálunk az apám; |
| roskatag már s nyugdijas. Volt-e rám |
| büszke? – sohase tudtam. Sorozat |
| könyvem alig érthette. Neki csak |
| a visszhangjuk számított, gondolom, |
| s a család híre; igy szomszédokon |
| mérte s a helyzetemen: ki vagyok; |
| s az bizony sanyarú volt. Míg papok |
| dicsértek – (Mihály bácsi!) – valamit |
| érzett, „amivel büszkélkedhetik”; |
| csakhogy Mihály már nem élt… Nos, hogy ott |
| volt nálunk s az új könyvre hallgatott, |
| a majdnem-kész „Tücsök”-re, hirtelen |
| itt-ott könnye buggyant, majd csöndesen, |
| mert Klára hivta, hogy kész az ebéd, |
| megigazitotta pápaszemét, |
| s szégyellősen magához szoritott: |
| „Hát ez, fiam… valami… nagy dolog.” |
|
Apám halála
| Sárándon halt meg. Soká, nehezen. |
| Vergődött, ahogy majd az én szivem. |
| Sírja Debrecenben… Mindez olyan |
| messzi már, s kevés, és vígasztalan, |
| és úgy felgyűlt köröttem a halott, |
| hogy inkább már talán ezért sirok, |
| kérvén tőletek, katolikusok, |
| többség, ti, a krematóriumot, |
| a gyorsabb, tisztább véget!… Óh, igaz, |
| egy vadvirágos sír néha vigasz; |
| de kárpit, bronz, lángurna sose kell. |
| Gúny a gyászpompa, már nem birom el. |
| Szó – (szó, szép szó!) – gyúlt bennem is elég, |
| de most lehúz a szárnyaló beszéd. |
| Minden temető álcás csatatér. |
| A hit? Amennyit a fegyelme ér! |
| Apám meghalt. Közelebb jött vele |
| a világűr magánya, hidege. |
|
Hőscincér
| A deszkává szeletelt, szomorú |
| fatörzsben fejsze, gőzfűrész, gyalu |
| mind elkerűlte: öreg évekig |
| nem tudtuk, a halottban mi lakik. |
| Ma aztán, reggel három tájt, mikor |
| oltottam, ijesztőt reccsent a polc… |
| Mi az? Szú? Egér? Kisértet?… Agyam |
| szorongott; s bátran, céltudatosan |
| őrölt a titok… Tán a túlvilág |
| fúr puskacsövet rám a falon át? |
| Kém? Betörő? Nem mertem gyújtani… |
| A láthatatlan rém a hajnali |
| órákra ki- (vagy be-) rágta magát; |
| s nyíl koccant ablakomnak. „Az anyád!” – |
| pattantam… Zsupsz! Tán szárnyas skorpiót |
| vertem le?… Nem: hőscincért! ragyogót!… |
| Lent ujjnyi lyuk s lisztpor… Szántam szegényt… |
| Öt évig készült. – Vége. – Minek élt?! |
|
Hólé
| Kanyarog ide, kanyarog oda, |
| fut és ácsorog, de nem tétova, |
| mert akármerre csipog, csörgedez, |
| mindig okos és következetes, |
| hiszen nem jobbra, ahogy balra se, |
| hanem szivének vonzalma fele |
| igyekszik, ahova jutnia kell: |
| Dunába, földbe… (Vagy az égbe fel!)… |
| Ezért olyan jókedvű, amikor |
| buvik maszatos kupacok alól, |
| vagy ha még a fehér dombok alatt |
| csipkéz ujjnyi barlangfúratokat, |
| vagy ha pici kék tócsákban megáll |
| s gyűszűnkint issza a langy február… |
| Most megint indúl… Locspocs rajzait |
| mintázza és továbbcsörgedezik: |
| holnap már tán nem is lesz más nyoma, |
| csak egy életút térképvázlata. |
|
Mérsékelt égöv
| Ez? Mérsékelt? Ez? Hazánk iszonya!… |
| (Mi akkor a mérsékeletlen?!)… A |
| tizenkét hónap jó ha hármat ad, |
| tüzet, ragyogást; vagy, a szent nyarat |
| közrefogni, még kettőt – kárhozat |
| a többi: kínod változata csak! |
| A többi: lucsok s üvöltő hideg. |
| Beléd fúrta, még amikor gyerek |
| voltál, petéit; izületeid |
| sínylik irthatatlan fulánkjait: |
| most szúr! most sajog!… Fagy, hó, köd, sötét |
| rontja az élet nagyobbik felét |
| (s duplán, ha öregedsz): kályha, ruha, |
| tüzelő s száz orvosi nyavalya |
| erődből, nézd, mennyit el nem emészt |
| – s nézz a népedre – félországnyi pénzt! |
| Mérsékelt égöv?… Én csak átkozom… |
| (De hát Rimbaud a Néger Homokon?!) |
|
Az egész tó
| Fehérben napozott. Szélcsöndes ujj |
| száz cirógatta; bátortalanúl, |
| de tavaszian. Jólesett neki. |
| A sok arany kör, mely húnyt szemei |
| alatt imbolygott, mélyre, messzire |
| belefúródott (egy-két centire) |
| s úgy feszitette teste rügyeit, |
| hogy az már virághusnak, s egy kicsit |
| liliomszagnak érezte magát. |
| Talán az is volt. Fogta illatát |
| körötte tíz félmeztelen fiú: |
| szemük mohó méh! Örökmámorú |
| kút okádott mellettük. De neki |
| elpirúlt, fölkelt, víz alá bukott. |
| S én láttam (fentről), négy végtagja hogy |
| nyílt és csukódott – mit megőrjitett: |
| az egész tó vele szeretkezett. |
|
Hát még ő!
| Hát még ő! Ahogy a víz vele, ő |
| százszor-úgy játszott a kötekedő |
| hullámokkal: kék combjaik között |
| bujkált; engedett; aztán megszökött |
| a rohamukból; visszalüktetett |
| lüktetésükre, de csak épp egy-egy |
| csók-villanásnyit, úgyhogy amelyik |
| kapta, nem tudta: nem szomszédait |
| érte-e édes villamos ütés. |
| Lebegtette a buja lebegés. |
| S néha kétnemű volt a gyönyöre: |
| izmok közt siklott, majd azt szívta be, |
| a sikló halat. Szédűlt már bele, |
| úgy váltott a részegítő csere. |
| Ekkor elmosolyodott. Szemei |
| alatt tovább fúrt a nap; őneki |
| eszébe jutott első kedvese… |
| Telefonált: tízre fölmehet-e. |
|
A merénylő víz
| Ahogy látóterembe beuszott |
| a kőpárkány alól, összesugott |
| az ámuló víz az egyiptomi |
| hajsisak körűl, s hogy az isteni |
| test hanyattfordúlt s úgy siklott tovább, |
| száz hullámkéz rontott egymáson át, |
| hogy rátörjön. A két kar s láb nyugodt |
| ütemben még szét- és összecsapott |
| s a szép uszó még élvezte a nap |
| becézését a tükrös hab alatt; |
| de a hűvös kristályt egyszerre át- |
| pezsdítette az élő karcsuság, |
| a megnyílt öböl. A lány, a naív, |
| réműlten látta, hogy nekiesik |
| a merénylő víz (csordányi Triton), |
| s menekűlt, vissza… Aztán? A beton- |
| párkány nőbe és képbe belenyírt, – |
| kettévágta, akár egy gijjotin! |
|
Cressida
| Ismeritek Cressidát? Én igen! |
| Legizgatóbb, legfájóbb fűszerem. |
| Oly kéj rontja, mint engem, s gyöngeség |
| s kémia a lelkiismeretét. |
| S még így sem önző! Hogy mentse magát, |
| most téged mintáz, Állati Világ, |
| téged magához, érzékeny Idő, |
| téged, Jog, Szokás, Lélektan. A nő |
| érik benne, kit minden pillanat |
| folyton feltölt. Esze több, súlyosabb |
| Zeusz lányáénál. Mint gejzirliget |
| ugrálja körül álom, őrület, |
| mámor, szerencse. Egykor orvosa |
| a megbizható cinkos volt. De ma |
| teste a kétes becsület helyett |
| szinte-nyilt szabadság zsákmánya lett… |
| Igy is szereted? – Akkor védd, szivem: |
| száz év múlva nem lesz más szerelem. |
|
Szívtrombózis, Tihany
| Ötpercenkint jegyeztem. Nitromint |
| már nem segített. Görcsre görcs! Megint! |
| Este tíztől fojtogatott-dobált |
| a szív körűl vonagló kín-nyaláb, |
| este tíztől félhalál-ágyamon |
| az acélkígyókemény fájdalom: |
| átbújt a tarkón s a két karba, le, |
| majd ujra fel, a sarkcsillag fele, |
| s onnan csüngetett, egy szál idegen, |
| az űrbe, mázsás jajt, a félelem. |
| Végűl csak e szakadó fonalon |
| kötött a világba a tudatom: |
| az, hogy fájok. Barát és szeretet |
| most már csak tehetetlen tanu lett; |
| kérleltem is: „Menj, Gyulám, te se láss…” |
| Hajnalra mégis fátylas zsongulás… |
| S reggelre ujra tó s hegy, ujra Én!… |
| (Ötvenegy október tizedikén.) |
|
Végső nyomoruság
| Mikor Londont döngölte a Fau Egy,
|
| csak összebujt, bármit veszíthetett, |
| háztömbök ötpercenkint freccsenő |
| poklában az igazi szerető; |
| éppígy – dönts bár, Sors, tiltást, terheket |
| tonnákat rájuk, százat, ezreket, |
| tízezerszeres gondot, akadályt, |
| kétségbeesést, szégyent és halált: |
| kockázatukat szítod csak vele, |
| nem a lemondást: ők már sohase |
| változnak; pénzt csak, időt s ideget |
| morzsolsz; nincs több bűn, nincs oly rémület, |
| hogy száz aknával ne fúrná a vágy: |
| el-, el-, elérni egymás ajakát, |
| vagy, ha az már nem jut, egymás kezét, |
| vagy, ha még az se, szemük közelét, |
| vagy, ha… Jaj, a végső nyomoruság |
| romja alól… egymás… gondolatát… |
|
Régi és modern
| Örök helyzet… „Alámerült a Hold.
|
| Utána a Fiastyúk. Áthajolt |
|
delén az éj. Áltattál csak, öröm! |
| Elmúlt az óra. Magam feküszöm.” |
| Igy fájt Sapphó. Négy teljes héten át |
| ingó tutajon, ingó parti nád |
| között napra-nap leste: jön-e, kit |
| tiltott a törvény, de akart a szív. |
| Igy fájt. Kétezer éve! A kabint, |
| melybe húzódott, lám, én is megint |
| megépítettem, mint már annyian: |
| ismétlődik minden minduntalan; |
| s mint alattam a csobogó vizek, |
| úgy dúdolom modern énekemet: |
|
„Lemerűlt a Fiastyúk, le a Hold. |
| Az utolsó vonat elzakatolt. |
|
Éjfél van. Ma is áltattál, öröm! |
| Múlik az élet. Magam feküszöm.” |
|
Műtőben
| A golyvás nyak, mint dagadt sárga tök, |
| nyilt a gyors kés s hat gumikéz mögött, |
| majd – (uj tolókocsi!) – zsíros hasat |
| metszett néhány mesteri mozdulat |
| párolgó üregekké. „Ha nagyon |
| émelyegsz, lépj meg”, súgta doktorom. – |
| De maradtam. Oly szívdobogtató |
| volt a küzdelem és oly megható |
| az (egyébként nem becsült) életért, |
| fogyó kinért, nyerhető percekért, |
| s oly szép, bár nem értettem, az egész |
| véres és tiszta együttműködés, |
| villámtudásé s halk szerszámoké, |
| hogy húsz perc mulva gördűlt (kifelé!) |
| a beteg… Az én hunyt szemem pedig |
| más hősöknek idézte tetteit… |
| Melyik volt szebb?… Már ennek sincs nyoma… |
| Elmúlt? – El! – Akár a marne-i csata! |
|
A miskolci „deszkatemplom”-ban
| Sír kint az ég… Sír s anyját temeti |
| a költő… „Hogy sír! Óh, hogy szereti!”… |
| Férfi fáj benne s zokog a gyerek. |
| Mert lelhetsz asszonyt, jót is, eleget; |
| de ha anyádtól búcsúzik a szív, |
| úgy érzed, metszik a gyökereid… |
| S eszedbe jut tíz év. Húsz. Negyven év. |
| A föltétlen szeretet! S a tiéd: |
| az nem az volt! S eszedbe sok teher: |
| Ő hordta! s te mit vettél róla el? |
| S öregedő sóvárgása feléd; |
| s hogy (hányszor) úntad!… Legszentebb Cseléd, |
| te, Egyetlen, sírhat a kisfiad
|
| a „deszkatemplom” duc-ege alatt – |
| veszítve szeretünk csak igazán, |
| döbbenten, mint most én, édesanyám, |
| hogy üres a vég s mind hiú a gyász: |
| Jaj, nincs holnap! Jaj, nincs föltámadás. |
|
Holdfogyatkozás
| Nyáréji tó. Jegenyék, álmodók. |
| Sugársokszögön körben ráng a pók. |
| Öreg ezüstben öreg topolyák. |
| Ünnepély ma a megbűvölt világ |
| s nagy némajáték: éjfél s egy között |
| Árnykúpunk hegye lassan átsöpört |
| az égi Gömbön s úgy üzent felém, |
| hogy van a Földön túl is esemény. |
| De, lám, a csillag újra gyúl s tovább |
| hinti az űrbe halk álomporát. |
| Bár meg se moccan, rohan minden út. |
| Kúszik rólunk is a fekete kúp. |
| Búcsuzót gügyög a fülemüle. |
| Álommá zsongul a tücsökzene. |
| Majd a legpuhább lepke is elül, |
| a Hold a szomszéd kertbe menekűl |
| s ott játszik tovább, ezüstcsöndü fény, |
| a pók sokszögű tündérlemezén. |
|
|