…kilátón…

kiviszlek még egyszer a Balaton fölé, a kilátóra. Arcodon a szél csókja: én vagyok! Nagy, kerek hold száll a csorba Badacsony felett s vízi fényhídja majdnem ide ér. Hallod, hogy cirpel a szentséges éj? Nyílik a lélek: magát figyeli, de ráfonódnak a tér idegei s végtelen mélység s magasság között fortisszimóba csap át a tücsök: szikrázik az i és pendül az ű, ü-rű-krű, kri-kri: telten s oly sürűn, oly visszhangosan, s úgy gyürűzve, mint sziget körűl a hab ostroma: mind teltebben, ahogy tavaly s azelőtt s ahogy mindig fog: sződd magadba, sződd bele magad a szövetébe és sóhaj leszel és megkönnyebbülés,