Valami történt
| Aztán – lárván, mely tavából kimegy – |
| valami történt – szűk burka reped – |
| valami történt: mindennél nagyobb |
| meglepetés és éppoly szent titok, |
| mint amely megteremtett: valami, |
| a sok kínban, negyvenhét év alatt, |
| éjenkint, mikor szívem elakadt |
| és valahányszor néma fájdalom |
| fuldokolt fel szoruló torkomon, |
| azt súgták (ahogy az áldozati |
| oltáron látott, elvérző bari |
| teste is), hogy, új lét kövesse bár, |
| minden halál fulladásos halál: |
| mondom: valami történt, valami, |
| ami mást hozott: a láp férgei |
| elhagyták küszöbüket, a vizet… |
| Üdvözlégy, Fény, testvérem, Örök-Egy! |
|
Búcsú
| Mi történt? Kedves, ne sirass! Amit |
| éreztem: vedlés. Sorsom szálai |
| széthulltak és most száz tér s száz idő |
| formál egyszerre, bontó-épitő; |
| (mint régen egy). Fölöttem gerle búg, |
| négy napja; de hogy közben háborúk |
| dúltak, s mily szörnyűk, ti nem sejtitek. |
| Én is alig, bár érzékeimet |
| szorozza minden perc. Friss bánatod |
| átnéz rajtam, s úgy kérdi, hol vagyok. |
| Ízenként három milliárd helyen! |
| És hogy mi? Még nem tudom. Szerelem, |
| villamosság? Tán arany-gáz-atom, |
| tán hő-sugár-mag. A Szaturnuszon |
| Térlakó Fény. Furcsa ez. De, hogy a |
| Mindenség is csak egy Költő Agya, |
| úgylátszik, igaz. – Indulsz? Este lett, |
| és mert egykor nagyon szerettelek, |
|
…kilátón…
| kiviszlek még egyszer a Balaton |
| fölé, a kilátóra. Arcodon |
| a szél csókja: én vagyok! Nagy, kerek |
| hold száll a csorba Badacsony felett |
| s vízi fényhídja majdnem ide ér. |
| Hallod, hogy cirpel a szentséges éj? |
| Nyílik a lélek: magát figyeli, |
| de ráfonódnak a tér idegei |
| s végtelen mélység s magasság között |
| fortisszimóba csap át a tücsök: |
| szikrázik az i és pendül az ű, |
| ü-rű-krű, kri-kri: telten s oly sürűn, |
| oly visszhangosan, s úgy gyürűzve, mint |
| sziget körűl a hab ostroma: mind |
| teltebben, ahogy tavaly s azelőtt |
| s ahogy mindig fog: sződd magadba, sződd |
| bele magad a szövetébe és |
| sóhaj leszel és megkönnyebbülés, |
|
…a nagy, kék réten…
| hisz máris az vagy, csupa suhogás |
| a föld s az ég, álomtánc, tűzvarázs, |
| s szemed lehúnyod, szél csókol megint |
| s egymásba szédűl a bent és a kint |
| és zeng a hang és zsongva ring a rét |
| s ahogy szíved átveszi ütemét, |
| mintha egy gömb fénytág felületén |
| robbanna rólad, úgy hagy el az Én, |
| úgy rohan, úgy nő az egeken át |
| és csak mikor már benne a világ, |
| csak amikor már ő a burka, csak |
| akkor látod meg újra magadat, |
| az eltűnt parányt, mikor kerete |
| vagy már mindennek s minden csak a te |
| belsőséged…: egyszerre isteni |
| biztonságba hal földi tudatod |
| s a nagy, kék réten kezdik mennyei |
| tücsökzenéjüket a csillagok. |
|
|