Föld

Távol körökben és szüntelenűl úgy kanyarogtak életem körűl a barázdái, mint egy rokoni és óriás agy tekervényei, nem emberiek, – barnák-feketék: azokkal gondolkozott. Benne még a tett volt az íge, a tárgy a kép és az anyag a szellem. Nagy, nehéz szeme néha gúnyolt: azt hitte, hogy cserbenhagytam. Eső és napsütés etette, s vér és trágya. Dolgozott s tünődött, mint én. Szép kisasszonyok, nyírfák hajlongtak, édes álmai, a tavaszában, s szálló képei, rét, domb, vetés, tó, felhők és akác, ezrével díszítették dús nyarát… Most a Napból nézem… Föld? Sár csupán? Én úgy látom, hogy csillag. A hazám!