Kandalló előtt

Szeretem a kandalló parazsát, a leégett fa nyugodt aranyát, a bíbor máglyát, a sok, szögletes, izzó fény-kristályt s a még láng-eres imbolygást rajtuk. Vad tájak s bohó rúnák gyúlnak benne az álmodó lélek elé. Titkok? Mit mondanak? Nyitom a rácsot: álarcként tapad arcomra a hő s a fény elvakít: peng a parázs: tűnt nyarak húrjait zendíti tán a búcsúzó anyag: vágytalan gyönyör minden pillanat, amije van még, tündérmuzsika és ragyogás. Az arany zuzmara borzong itt-ott, hűl és zsugorodik, a máglyára csipke hamuhodik, de tüze még nagy, mint egy alkonyat, s valamit súg. Mit? Attól függ, ki vagy.