Hála

Szikrázó éj, álom, tücsökzene. Édes a szél, mint egy nő közele. Virág csókol. Ébredek. Hol vagyok? Mily küszöbön? Mint egykor a homok, hogy ott hevertem a Piramisok tövében, úgy zizeg körűl a fű, s máris itt röpdös a lótusz-szemű énekesnő, kit Kairóban, a múzeumban láttam, a múmia: fátyoltestén a hold átinteget, örvény nyílik, mélyűl a fák felett, örök csillagok húznak, ejtenek: óh Mindenség! Melegen, mint a könny, buggyan ajkamra a szív, az öröm, a hála, hogy éltem, hogy voltak csodák, hogy oly szép, oly gyönyörű a világ, mikor – mikor – – Mikor minden csak játék s butaság!