Nyár

Megy le a nap a Jánoshegy fölött, zene zendűl romok és fák között, sebbé, parázzsá gyúl a magas ég, csoda békíti össze száz szinét. Csoda békít engem is: enyhül a lélek vert daca, fojtó bánata, az ember, aki némán zokogott, képzeletben már mindent itt hagyott, Tazmániát s halált emlegetett, most meg, bámulva a tündér eget, sóhajt, s úgy érzi, tud még hinni és hogy dolgozni fog és szeretni kész; s míg árnyba vesznek sebek és romok, lassan ő is dudolni kezdi, hogy: – Lement a nap a Jánoshegy mögött, ébred a hold, hangosabb a tücsök, fölcsattog a boldog fülemile – Szép a rózsám, hogy váljak el tőle?