Az Árny keze
„Maradj velem, mert beesteledett!” |
Bibliát hallgat a gyülekezet. |
Alkony izzik a templom ablakán. |
Hitetlen vagyok, vergődő magány. |
„Maradj velem, mert beesteledett!” |
– Ha így idegen, vedd emberinek, |
súgja egy hang, s ahogy látó szemem |
elmereng a régi jeleneten, |
az emmausin és felejtem magam, |
a sugár-hídon némán besuhan |
egy örök Árny: lehetne Buddha is, |
de itt másképen hívják és tövis |
koronázza: én teremtem csupán, |
mégis mint testvérére néz reám, |
mint gyermekére: látja, tudja, hogy |
szívem szakad, oly egyedűl vagyok, |
s kell a hit, a közösség, szeretet. |
S kezét nyujtja. Mert beesteledett. |
|
|