Két éjszaka közt

Két Semmi sötét börtöne között fénysík, te, fénysáv, tündöklő küszöb, két éjszaka közt keskeny pillanat, ki megvillantod szálló árnyamat: mult s jövő közt, az érző jelenen, rajtad suhog át perc s történelem, s addig van csak a kísértet idő, addig a tudat, a mindent tükröző, addig csupán a lázas-bús anyag, míg rásütöd arany lámpásodat. Uram, ki fény vagy, s élet vagy, örök, én vakságból vakságba szédülök, de most, még, mint te, szellem is vagyok: óh, világíts rám: látó rokonod rólad hoz hírt, míg hagyod: léttelent bejár, s létezőt, végest, végtelent, s úgy tördeli, mert sejt s emlékezik, a Kettős Éj rettentő rácsait.