A pohár alja

De sokat sírtam, de jogtalanúl, de rengeteget, de oktalanúl! De szíven szúrt minden tűhegynyi baj, mellőzés és bántalom! Fiatal lelkem de szorította a robot, amit huszonöt rossz év rászabott, család terhe, pénzé, gyötrelmeké, időrabló, külső kötelmeké: ólomruha volt rajtam a világ s – költőnek – pokol a katonaság. S ha pokol volt (mert az volt csakugyan), de másképp látom öregen magam, de másképp a tűnt rosszat!… Istenem, kire csak vágyom: ha vagy, adj nekem, adj a gyengének most egy kis erőt, hogy ne törjek össze idő előtt s ha fenékig kell innom poharam, a méreg alját szó nélkül igyam.