Sorsok és nézők

Őrségen. Erdő. Éj, koromsötét. Iszap az agyad és keserüség. Amit te tudtál, az itt semmi se! Húz, lehúz az éj tengerfeneke. Menetoszlopban. Éj, koromsötét. Agyad csupa láz és keserüség. Irtózatos erő nyom lefele. Magad vagy az éj tengerfeneke! Robot, új robot. Éj, koromsötét. Agyad villáma kotorja az ég magasságait, kitör, visszahull, s a rengő tenger megint rád borúl. – Miért? S meddig még? Mi dobott ide? Mert húsz éve is, fulladj újra te?! Hány szabadúl, az ügyese!… De csitt, mit tudod, sorsa mást hogyan merít?! Sok az örvény és sok a csapda, mély… „Idegen ész csak küszöbünkig ér!”