Gyönyör

Te, nagy zsongás, te (milyen ópium s kié?), ki könyörűlsz a szomorún, a keserűn, te, édes! Halk zsivaj, vagy még annyi se, kint és bent, a jaj, a baromi bőgés, az életé, ha te méred, te, csillagok felé és onnan ide ívelő ütem, gyönyör, akivel töltekezni nem győz zenit s nadir. Ismerlek, csoda, te, kioltó, aki magad vagy a fény és sugárzás! Szent összhang, olyan vágyva hívtalak, oly fájdalmasan, mint soha még; és most, hogy áramod átcsendül rajtam, szinte vacogok: ezt az ős mámort, ezt hogy kellene, ezt, megtartani? Mi kötne, zene, hogy ne oldódj, ne illanj, ne enyéssz? Mi tetőzne? Egy revolverlövés.