A neved

Kiáltani szeretném, s nem lehet, még súgni se szabad a nevedet, még gondolni se, – jaj, elárulom, pedig belül csak azt visszhangozom, a hangos titkot, mely életemet úgy édesíti, édes nevedet: nevedet, édes, a pár szótagot, mely tündéri burkoddá változott, röpítő közegeddé, nevedet, mely körém gyujtja az emlékedet, fűszerként csendít a nappalon át s beillatosítja az éjszakát s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy már majdnem te vagy, amit beszivok, már majdnem te: minden lélegzetem veled itat és zsongat édesen: édes neved betölti szívemet s csak titka, te, vagy nála édesebb.