Karszt, éjfél

Karszt. Éjfél. Lesz még fény, tenger, csoda? Vigyázz: karambol! Lóci fiam a padon aludt. Vas himbált, száz kanyar, rémült őrt, láz és száguldó vihar: alagút nyelt be és gargarizált velünk s kiköpött, s hogy csapott a láng a kazánból, csattogó szirtfalak vörhenye lobbant: mindjárt ránkharap a szörnyű torok! Rabok és vakok, fülkébe, mely sorsunkká változott, s erőbe zárva, melyre burkai zárultak más erőknek, pokoli csikorgásban zuhantunk – föl? le? – Jaj, az élet vitt, melyben annyi a baj s amelyből szöktem!… Őr voltam, s rab, és világ szíve és kétségbeesés, s úgy néztem, lelkem csönd és borzalom, fiamat, aki aludt a padon.