Ketten a strandon

Mikor Hal-Ősöm kimászott a part láz-mocsarába és járni akart s ötvenmillió vízi év után a Nagy Fényt itta, s esetlen, bután sütkérezve még évezredekig növelgette tüdejét, lábait, roppant testében, sejtként, csíraként, agya nem-gondolt gondolataként én is ott voltam már… S hogy a napon én hevertem a forró homokon, – álmok, emlősök, majmok, hápogó, toronynyakú gyík-szörnyek, lángoló páfrányok, hüllők s iszonyú, örök idők rácsa s húnyt pilláim mögött egyszerre Őt láttam, éreztem a bőröm alatt, Ősömet, az Adria strandján, Őt, a régi árnyat, ahogy bennem itta, élvezte a Napot.