Vers a pódiumon
| A szép nőt, aki előttünk szaval, |
| belső vonóként villamos haja |
| lábujja leghegyéig fényvihar |
| súrolja végig, élő hegedűt. |
| Hogy zeng, vibrál, tündöklik! Mindenütt |
| gyönyör csap ki belőle, röpke láng, |
| homlokán, mellén: a vers láng gyanánt |
| csókolja, belül, árad, megapad |
| s átvilágítja, szívet, csontokat |
| zendít: a test, mint áruló üveg, |
| szinte mutatja, minden üreget |
| hogy kitölt benne dallam és ütem, – |
| és együtt borzong az egész terem, |
| mikor a piros torkon s ajkon át |
| öntudatunk kéjes szüneteként |
| a szép húsból átszikrázik belénk |
| a szellem, a költő, a túlvilág. |
|
|