A Földközi tengeren

Szűz hajó vitt első útjára, a gyönyörű, hófehér Victoria. Triesztben, ami volt, nagy s kicsi, hang, mind szólt, sziréna, gyárkürt, síp, harang, induláskor: ujjongó, messzi kör, csakúgy zengett a visszhangos öböl. Délután Velence. Másnap Bari. Aztán, messziről, Kréta partjai. S aztán valami Új: híg, meztelen, légnemű Kék Gömb, a nyilt Végtelen, a laza Űr, melyben hajónk maradt csak emberi s Istenné vált a Nap: Őt bámultam a zöld habok felett, egyetlen ismerőst, és szivemet ős szorongás markolta, amikor már csak a fűrész láthatár alól nézett rám, még átgyújtva a vizet, és eltűnt, és rögtön éjszaka lett.