A legédesebb

Ő volt a legszebb, a legédesebb. „Irt már hozzám szerelmi verseket?”, kérdezte; s éppen az erkélyen állt, és haján szikrázott a holdvilág (mint Júliának); és szólt a tücsök s a hegyen a nimfa üvöltözött s retteneteset dobbant a szivem s azt mondtam, hogy: nem. S máskor: „Meztelen vagyok, jaj, éppen a kádban ülök,” súgta kagylóba, (s hallottam, csörög odaát a víz) és: „Úgye, pikáns?”, gúnyolódott, s nekem csak elegáns szó jött a számra az igaz helyett. Ő volt a legszebb, legidegenebb, legijesztőbb. Ma is gyerek vagyok előtte. Néha megsimogatott. Meg is csókolt… Volt köztünk valami? Tudta. Bár sose mondtam meg neki.