Rózsika, Hajnalka

Eszembe jut Rózsika… oly kicsi, mint mikor meghalt. Arca gödrei minden emlékem, és hogy a szoba ablakait s a tükröt anyuka elfüggönyözte. Szép, húgom, hova tűntél? Leggyengébb benned volt az a Kóbor Láng, mely iszonyú messziről elindult egykor, villám, kétfelől egybecsapó s megint szétágazó – egy rángása voltál csak?… És te, jó testvérkém, könyves Hajnalka, te is kihúnytál már azóta: a te kis szikrád tovább élt, vagy inkább tovább bírta a haldoklását… De a Láng, ami voltál, Az vagyok én is, oly biztosan, mint ahogy többé sehol nem gyúl velünk-egy sugár sohasem: tűnt cikázások, – én következem?