Rippl-Rónai

„Ülj csak le!”, mordult rám, és máris új papírt feszített deszkájára. Túl a Róma villán, Kaposvár felett, oly gyöngédség bolyhozta az eget, mint a kabátom kékes hamva. „Ülj csak le!”, mondta megint, „most sikerűl félóra alatt, vagy soha sehogy!” S már fogta a krétáit. Hónyomok integettek, sárguló, laza fény, a barázdákból s a karók hegyén, arrébb meg, barnán friss-zöld erezet, vetés vonalazta a földeket. Néztem a tájat s a Mestert (ahogy engemet ők): tavaszi áramok keverték köröttünk a színeket s mikor az arckép kikerekedett: „Jól ment?”, dörmögte ő, s gyors ujjai szignálták a pasztellt: „Rippl-Rónai”.