Az eltűnt Idill

Húztam már az igát kegyetlenűl. Átkozd meg a várost és menekűlj, sírtam fel, s mit az irígy munka tilt, őt hívogattam, az eltünt Idillt. És szedtem össze emlékeimet, azt akartam, hogy megint fű legyek, s ha szénásszekér ment át éjszaka az utcánkon, holdfényben, s hozta a tücsköket, álmot, a rétek szagát, sóhajtoztam, mint a körúti fák, s míg, ahol laktam, rút csontkoponya lett a bérház, a nagy rovartanya, én, megint Becsen, megint Gyarmaton akácként álltam a domboldalon: éreztem, mint bozontos istenek lélegzenek köröttem a hegyek s a kelő napban hosszan, kéjesen mosogattam millió levelem.