Fenn és lenn

Óh, izgalmak rokonsága! Vakít a roppant hő, olvadt anyagait keveri benne, ércet, salakot együtt lazít a legfőbb láz, s ahogy a napban a szárnyrakelt elemek, test s lélek egy káprázatban lebeg, testben-lélekben egy isten. Soha nem tudtam én, később se, micsoda erők fújtak rám, s vittek, tollpihét, és hogy annyit magyarázkodtam, épp a zavar tette, a rémület, a csodálkozás: az Egy alázata a sokba, szennybe, le, s a Szellemé, s az ő kiváltsága az ég felé röppenni megint, tisztán, fényesen, hogy keveredjék a fenn és a lenn: szent minden csók és minden őrület, ha végtelen vágy tölti a szivet.