Pokol

Mitől féltem? A vizsgától. Amit veszthetek, attól. Hátha letörik szegény kis szárnyam? Hogy csalódni ne kelljen, mindig szerényre, kicsire srófoltam a lángom, de ez csak a rejtekezés ijedt mozdulata lehetett, hisz, mihelyt egy kis szelet kapott, a parázs vad lobot vetett, ijesztőt, telhetetlent. Ahogy a testi vágy egykor, úgy dúlt a csata bennem, a sóvár kishitűeké, úgy vitt most a szerkesztőség felé: „Félsz?” Nem! „Dehogynem: csak szégyelled a gyöngeségedet!” Éppoly tétova voltam most is, s ahogy, mint lelki rom, vacogtam a Vilmos császár-uton, megváltás volt, ha, simulva, puhán, kivitt poklomból egy-egy utcalány.