Vers és szorongás

Versek égtek a zsebemben. Ez, az látta már őket, ifjúság, s igaz, hogy tetszettek, de én féltem. „Csak a Nyugatba, kolléga úr!” „Csak oda!”, bólintottam. „Harasó! Öregem, boldogan közlik: Babits maga sem rímel különbűl!” Édes szédület volt a reménység, megkönnyebbedett benne egy percre szorongó szivem, de utána titkon keservesen káromkodtam: az istenit, ezek, ezek is hozzá kényszerítenek, az egyetlenhez! Babits s a Nyugat! Adtam volna bár alább néhanap, szívem csak hozzá húzott. Hetekig lestem az iroda ablakait: százszor indultam, és… Én? Oda? Föl? – Százszor menekűltem a cél elől.