Verlaine a szemináriumban

Jancsi: „Oh triste, triste était mon âme…”, s rögtön: „À cause, à cause d’une femme,” vágta rá a fél-szeminárium. Verlaine-t boncoltuk. Rajtam, új fiún, mázsás félszegség: tudtam bár, amit Erika, Júlia, Erzsike, Judit vagy Bátyuska (kinek Szibériát idézték hars „harasó”-i); de hát nagyon alföldi volt a francia kiejtésem. „Oh triste…” Valaki a fordítását mutatta. „Csodaszép!”, tapsolt a lányhad, „ugye?” „Nem elég…”, böktem ki én. „Tessék, kolléga úr?” „Ez így még nem elég jó magyarúl.” „S hogy jó?” „Óh, lelkem, mennyi bánat ért,” kezdtem: „egy asszonyért, egy asszonyért,” s végigmondtam… Csönd lett, csodálkozó. S Bátyuska hozzám lépett: „Harasó!”