Budapest
| mundér még rajtam. No de most hova? |
| Eddig a vonat tudta célomat: |
| „Pest, Pest!”, s hozott. De most?! A kapukat |
| zárták mögöttem, s rossz volt a magány, |
| ahogy ott, legfelső lépcsőfokán |
| a Keletinek, álltam s néztem a |
| nagy Baross-tér holdhideg palota- |
| sorait: sehol egyetlen rokon! |
| Egy koffer könyv volt minden csomagom, |
| meg egy kenyér, anyám sütötte még |
| Debrecenben. S ez itt Pest. Szörnyüség |
| mégis, így, vakon nekivágni a |
| világnak, pénztelenül, tétova |
| ábrándok után! Mint hangos bilincs, |
| gúnyolt a szabadságom. Vissza? Nincs, – |
| csak oda nincs út! De hát hova van? |
| Sehova? Mindegy: nem hagyom magam! |
|
A Mozdonyfűtők Otthonában
| Végre eszembe jutott valami, |
| a Mozdonyfűtők Otthona: az is |
| vasutas dolog, talán befogad. |
| „Mostanság, a sok küldöttség miatt,” |
| mondta a gondnok, „nincs helyünk, de ha |
| megfelelne a gyűlési szoba…” |
| Megfelelt, meg! Zöldposztós asztalon, |
| hanyattfekve, párnám a kofferom, |
| vacogtam át az első éjszakát, |
| tűnődve, hogy lesz, mint lesz ez tovább: |
| kint egy-egy teherautó robogott, |
| matrózdal zendűlt, sortűz ropogott, |
| később úszni kezdett az emelet, |
| asztalom repült a város felett, |
| álmodtam, felriadtam, és megint |
| tovább lebegtem… Aztán odakint |
| hangos jóreggelt kívánt valaki… |
| S én mentem Pestet meghódítani. |
|
Kövek és látomások
| Házak, házak. Paloták. Esti fény. |
| Mégiscsak messziről jöhettem én. |
| Házak, paloták, palotasorok, |
| de szépek, de kevélyek voltatok! |
| Házak, paloták, kövek, ti kövek, |
| csak nem akart megnyilni szívetek. |
| Házak megint, paloták, éji fény. |
| Sokat hányódott még a jövevény. |
| Házak, paloták, palotasorok, |
| mint kőhegylánc, olyanok voltatok. |
| Kőhegyláncokban kevély kőszivek, |
| be mást vártam valaha tőletek! |
| Házak, paloták, rőt hajnali fény. |
| Napba nézett a fáradt jövevény, |
| s házak, paloták, palotasorok, |
| láng villant akkor, szörny jel rajtatok: |
| romokat láttam, sujtó tüzeket, |
| tornyaitokon az ítéletet! |
|
Széthullott világ
| Rút volt, pokol, Kettő az Egy Világ. |
| Én meg ő: harctér. Ellenség s barát. |
| Égen és földön összetört a rend. |
| A Nap hajnalban most is megjelent, |
| mennyei őrült, robotos balek, |
| és dolgozott, mert mást nem tehetett, |
| de énhozzám már alig volt köze. |
| Öt emelet mélységben, fekete |
| lichthófra nyilt a szobám; s ablaka, |
| csak tenyérnyi, az se volt… Ennyi a |
| jussom? Mit nem még?! Amit kikaparsz |
| a szemétdomb jövőből!… Csak a dac |
| tartotta bennem a lelket, meg a |
| vers és a nők reménye-iszonya, |
| a nők az utcán, a mozik előtt, |
| az egyetemen, a vers és a nők: |
| őket csodálva, bennük, rajtuk át, |
| szép volt, Isten volt, Egy Volt a Világ. |
|
Megtiszteltetés
| Időnkint – soká – megtiszteltetés |
| volt így is, hogy Pesten lehetek, és |
| hogy befogadnak; hogy láthatom a |
| Lánchídról, a Várhegyről a Duna |
| két partját, a fény-Babylont; amott |
| a Citadellát… Este a hajók |
| úgy ragyogtak a vízen, mint maga |
| a kettőzött Ezeregyéjszaka, |
| s a tény, hogy vannak, s a szó, hogy „kajüt,” |
| megrészegített: mintha mindenütt |
| lettem volna már (csak mert lehetek!), |
| szigetek, pálmák, távol tengerek |
| úsztak körém: ím, felnőtt voltam, és |
| ez az óriás rangemelkedés |
| a világot, végre, s most igazán, |
| elém nyitotta… s mintha citerám |
| lett volna, zengtek szélvész-álmaim |
| az Erzsébet-híd acélhúrjain! |
|
Emberek
| Emberek, hangyák, jöttek-mentek, a |
| érzékeny hús, kínoké s gyönyöré, |
| millió ember, a nagyvárosé, |
| millió ember, s mint én, mind olyan |
| vagy olyasféle… Biztonságosan |
| jártam-keltem már köztük, hisz ahol |
| annyi bírja, ott az élet, a Boly, |
| nekem is csak tartogat valamit! |
| S bámultam a közösség műveit, |
| a szervezetét: mennyi mozdulat |
| kell, szükség és érdek összhangja, csak |
| ahhoz is, hogy egy ablak meglegyen |
| s a helyén legyen! Pedig hány s milyen |
| erő- s ész-üzem, új és régi, állt, |
| pulzált köröttem, s milyen komplikált: |
| mászkáltam az utcákon s repeső |
| szárnyakon emelt a részeg jövő. |
|
Verlaine a szemináriumban
| Jancsi: „Oh triste, triste était mon âme…”, |
| s rögtön: „À cause, à cause d’une femme,” |
| vágta rá a fél-szeminárium. |
| Verlaine-t boncoltuk. Rajtam, új fiún, |
| mázsás félszegség: tudtam bár, amit |
| Erika, Júlia, Erzsike, Judit |
| vagy Bátyuska (kinek Szibériát |
| idézték hars „harasó”-i); de hát |
| nagyon alföldi volt a francia |
| kiejtésem. „Oh triste…” Valaki a |
| fordítását mutatta. „Csodaszép!”, |
| tapsolt a lányhad, „ugye?” „Nem elég…”, |
| böktem ki én. „Tessék, kolléga úr?” |
| „Ez így még nem elég jó magyarúl.” |
| „S hogy jó?” „Óh, lelkem, mennyi bánat ért,” |
| kezdtem: „egy asszonyért, egy asszonyért,” |
| s végigmondtam… Csönd lett, csodálkozó. |
| S Bátyuska hozzám lépett: „Harasó!” |
|
Vers és szorongás
| Versek égtek a zsebemben. Ez, az |
| látta már őket, ifjúság, s igaz, |
| hogy tetszettek, de én féltem. „Csak a |
| Nyugatba, kolléga úr!” „Csak oda!”, |
| bólintottam. „Harasó! Öregem, |
| boldogan közlik: Babits maga sem |
| rímel különbűl!” Édes szédület |
| volt a reménység, megkönnyebbedett |
| benne egy percre szorongó szivem, |
| de utána titkon keservesen |
| káromkodtam: az istenit, ezek, |
| ezek is hozzá kényszerítenek, |
| az egyetlenhez! Babits s a Nyugat! |
| Adtam volna bár alább néhanap, |
| szívem csak hozzá húzott. Hetekig |
| lestem az iroda ablakait: |
| százszor indultam, és… Én? Oda? Föl? – |
| Százszor menekűltem a cél elől. |
|
Pokol
| Mitől féltem? A vizsgától. Amit |
| veszthetek, attól. Hátha letörik |
| szegény kis szárnyam? Hogy csalódni ne |
| kelljen, mindig szerényre, kicsire |
| srófoltam a lángom, de ez csak a |
| rejtekezés ijedt mozdulata |
| lehetett, hisz, mihelyt egy kis szelet |
| kapott, a parázs vad lobot vetett, |
| ijesztőt, telhetetlent. Ahogy a |
| testi vágy egykor, úgy dúlt a csata |
| bennem, a sóvár kishitűeké, |
| úgy vitt most a szerkesztőség felé: |
| „Félsz?” Nem! „Dehogynem: csak szégyelled a |
| gyöngeségedet!” Éppoly tétova |
| voltam most is, s ahogy, mint lelki rom, |
| vacogtam a Vilmos császár-uton, |
| megváltás volt, ha, simulva, puhán, |
| kivitt poklomból egy-egy utcalány. |
|
Fenn és lenn
| Óh, izgalmak rokonsága! Vakít |
| a roppant hő, olvadt anyagait |
| keveri benne, ércet, salakot |
| együtt lazít a legfőbb láz, s ahogy |
| a napban a szárnyrakelt elemek, |
| test s lélek egy káprázatban lebeg, |
| testben-lélekben egy isten. Soha |
| nem tudtam én, később se, micsoda |
| erők fújtak rám, s vittek, tollpihét, |
| és hogy annyit magyarázkodtam, épp |
| a zavar tette, a rémület, a |
| csodálkozás: az Egy alázata |
| a sokba, szennybe, le, s a Szellemé, |
| s az ő kiváltsága az ég felé |
| röppenni megint, tisztán, fényesen, |
| hogy keveredjék a fenn és a lenn: |
| szent minden csók és minden őrület, |
| ha végtelen vágy tölti a szivet. |
|
Őszes úr
| Zerkovitzné, szép, magas, barna nő, |
| boldogan újságolta: „Kitünő |
| lakása lesz, tanár úr!” Pár hete |
| tanítottam két fiát. „Tudja-e,” |
| folytatta, „ki volt az az őszes úr, |
| aki a minap Önt oly ravaszúl |
| kivallatta?” „Ravaszúl? Engem? Ő?” |
| „Jó barátunk; bornagykereskedő, |
| mint az uram.” „No de hogy vallatott?” |
| „Beszéltek, s Ön észre se vette, hogy |
| Graf átröntgenezte!… Graf a neve.” |
| Éreztem, hogy pirulok. „Nagy hire |
| van a szakmában, európai! |
| Ön tetszett neki. S azt kérdezteti: |
| nem költözne-e hozzá? Öt szoba, |
| egy az Öné…” „És a bér? Mennyi a…?” |
| „Ugyan! Gráfék oly…” – Karácsony után |
| így lett lakásom; s nevelőapám. |
|
Új lakás
| Szőrösen, álmos medve, s katona- |
| köpenyben, másztam fel Gráfékhoz. A |
| háziasszony (Frau Mali: bécsiek |
| voltak ugyanis) elszörnyedt. Ha egy |
| vándorcigány; de hát egyetemi |
| hallgató! Vagy nem?… Én meg valami |
| tündérvárat véltem zendülni a |
| szobákban, forgót, s szemem a kacsa- |
| lábat kereste már… Fegyelmezett |
| csöndben két szobalány segédkezett |
| kipakolni árva kofferemet: |
| egy ing, három harisnya, két gatya |
| került át a szekrénybe, könyv s füzet |
| viszont vagy száz… Magamra hagytak… A |
| radiátorból ömlött a meleg, |
| bakancsom szőnyegen süppedezett, |
| parkett, lámpák… Ágy: mintha fellegek!… |
| Hogy ébredtem, másnap dél lehetett. |
|
Új világ
| Szívem dobbant: dicsőbb kort nyit a nap; |
| s melyért annyi hő kebel megszakadt, |
| jön a nagy perc, az íge testet ölt! |
| Óriás perc: föl, csillagokba tört |
| a káprázatom! Új jelvényeket |
| árultak; majd az angyali sereg |
| szétoszlott. Bolt nyilt. A mozik tele. |
| Zúgott, szürkéllt az élet üzeme, |
| de bennem robbant hit, szó, fény, plakát: |
| óriás nap ez, itt az új világ! |
| „Ez? Ez csak polgári forradalom!”, |
| hűtött le egy kolléga a köruton. |
| „Mi történt ma?” – ráért, hazakisért –: |
| „Néhány szó és állás helyet cserélt!…” |
| Otthon meg Graf: „Új kor? Új kor a jó |
| termelés, elosztás. A többi: szó!…” |
| Megborzadtam. Valóság, mi lehetsz? |
| Gyerek vagyok?! Nem értek semmihez?! |
|
A szerkesztő elé
| Egy nap végűl fent ültem a Nyugat |
| előszobájában. Az iszonyat |
| alig enyhűlt, noha percekre már |
| jártam itt, egy hete, s Babits Mihály |
| azt mondta: jőjjek ma a válaszért. |
| Nehéz hét volt, és rettentő a tét: |
| az egész jövő, az önbecsülés, |
| a remény, hogy leszek valaki, és |
| kiküzdöm kis helyem a nap alatt. |
| S még nehezebb e hosszú pillanat, |
| a döntés. Vártam. Mint öreg szemét, |
| könyvek porlódtak, papír, szanaszét |
| lócán, állványon, a folyóirat |
| kötegei, szétesve s a falak |
| mentén, mindenütt. Bent léptek. Ez Ő? |
| Ajtó nyílt: „Tessék, a következő!”, |
| mondta egy hang. Mint a végzet felé, |
| indultam, be, a szerkesztő elé. |
|
„Akkor hát szerdán…”
| Agyam forrt. Alig láttam Babitsot, |
| alig hallottam. Helyet mutatott. |
| Azután: „Kérem, jók a versei!” |
| (Egy hang: mit mondtam?!) „Jók. Közölheti |
| bármely lap, s Ön se vall szégyent vele.” |
| „Bármely?” Hogy nyílt a remény szárnya! De: |
| „Bármely más!”, mondta ő s elhallgatott. |
| „Vagyis a Nyugat…?” „Hát, a Nyugatot |
| még nem gondolnám.” Szédítő öröm |
| zuhant ájulni. „Ha jól sejtem, Ön |
| most töri bentről a héját.” „Tehát?” |
| „Érni kell, várni.” A költő felállt. |
| Én már nem éltem. S az ajtóban: „A |
| formát érzi, de ez még iskola; |
| bár a legjobb,” – a hang idegesen |
| objektív volt. (Harasó, öregem! |
| Harasó?) S végűl megint az övé: |
| „Akkor hát szerdán, nálam, öt felé.” |
|
Vissza, és mégis
| A menny kizárt. Vissza a földre. Le. |
| Lépcsőház, utca. Vége! Fekete |
| nyugalom szállt meg. Nem közöl: marad |
| az egyetem. Hány óra? Vége! Hat? |
| Már hat? Mentem a menzára. De hisz |
| ötkor ültünk le! Hang mozdúlt. Hogy is, |
| hogy volt? Mintha száz éve! Nem közöl, |
| ő mondta, s ime, a mennyei kör |
| pokolkört zárt! Mégis, hogy volt tovább? |
| Még négy év, és mint a többi diák, |
| tanár leszek. Hang megint. No, de ha… |
| Bátyuska várt, Tauszkiék, Erika, |
| csajkák csörögtek. S ekkor, az övé: |
| „Akkor hát szerdán, nálam, öt felé,” |
| a hang tisztán átcsendűlt agyamon. |
| „Voltál nála?” Pontosan, józanon |
| beszámoltam. Bátyuska kacagott: |
| „Harasó! Hölgyek, Lőrinc befutott!” |
|
Reviczky-utca 7
| Szerdán, nála. Reviczky-utca 7. |
| Sziget nem volt oly magas soha még, |
| mint az a műhely, a könyvtárszoba, |
| az agglegényé. Tegnap inasa, |
| az se Babitsnak, ma meg gyermeke, |
| szellemvilágba repültem vele, |
| s mikor bort nyitott és pertut ivott, |
| úgy éreztem, a tündöklő Napot |
| tűzi mellemre. Az élményt meg a |
| formát tárgyaltuk, Goethét, francia, |
| görög lírát (látta: értem), latint, |
| (már szinte munkatársa) és megint |
| Villont, Európát. „Az angolokat |
| meg kell ismerned!” És sírva fakadt |
| Georgén: „Mert szép!” Oly sok, oly nagy, oly |
| fény, oly láng volt, hogy, búcsúzva, mikor |
| „S te mi akarsz lenni?”, kérdezte, csak |
| kápráztam, szent vágy: „Még több, mint Te vagy!” |
|
Babits
| Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt. |
| Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt. |
| Mit láttam benned? Magam végzetét. |
| Mit láttál bennem? Egy út kezdetét. |
| Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat. |
| Mit bennem te? Dacot és szitkokat. |
| Aztán, mit én? Jövőm rémálmait. |
| S te? Egy torzonborz állat vágyait. |
| Én? Istent, akit meg kell váltani. |
| Te? Hogy jönnek a pokol zászlai. |
| S később? Hogy ellenség én vagyok. |
| S én? Azt, akit soha el nem hagyok. |
| Te, tíz év mulva? Tán mégis fiad? |
| S én, húsz év mulva? Láss már, égi Vak! |
| S húsz év mulva, te? Nincs mit tenni, kár. |
| Húsz év mulva, én? Nincs mit tenni, fájj! |
| S a legvégén, te? Igy rendeltetett. |
| S én, ma s mindig? Nincs senkim kivüled |
|
Angol líra
| Wilde a legkönnyebb, – szólt egy délelőtt |
| mesterem, és mindegyikünk ledőlt |
| a díványára, majd, egy órai |
| nyelvtan után, rögtön fordítani |
| kezdtük a Happy Prince-et. Persze a |
| kiejtéssel baj volt: Babits maga |
| se tudta jól. „Úgylátszik, hagyomány |
| Arany óta” – mondta nevetve, – „hogy |
| magyar költőnek néma tudomány |
| maradjon Shakespeare nyelve!…” A napot |
| Swinburne zárta s Browning-izelitő… |
| Igy telt el egy hét, hetven óra –: ő |
| fordított, s magyarázott, szemen át, |
| vagy egyszerűen cé-re cserélve át |
| a zöngés th-t… Furcsán, egyénien |
| skandált és mégis tökéletesen… |
| S végül: „Most aztán vágj magad neki: |
| van itt lirikus tíz is, goethei!” |
|
Két év
| Aztán?… Nem érnék végére soha… |
| A két év vele, két év nála!… A |
| Kommün után hozzá költöztem, és |
| napra-nap láttam, mennyi szenvedés, |
| perzselte-dúlta lelke isteni |
| épületét… Két év latin-görög |
| álomban szállt el, gyötrelmek között |
| s gyönyörökben, melyektől fél a szó: |
| szent Uránia s pogány Erató |
| két éve volt ez, gyónó szavaké, |
| ömlő vizeké, szűrő tavaké, |
| bolond árnyaké, kristály elveké, |
| hús-vér szárnyaké, őrűlt terveké: |
| közösség volt, még egyszer amilyet |
| élni szív s agy szent is hiába esd, |
| s ütött mégis, ütött oly sebeket, |
| amelyeket csak két halál hegeszt. |
|
Rendetlen ifjúság
| De ellenkeztem is, bolond fiú. |
| Amilyen szép volt, olyan szomorú |
| a túlvilágod és oly idegen. |
| Engem körülizzott a szerelem, |
| s vágytál te is, csak féltél: szellemek |
| földi éhe a legkegyetlenebb… |
| Tizenöt évvel idősebb barát, |
| a rendetlen és vonzó ifjuság |
| lehettem számodra. Szerettelek, |
| de már tudtam, nem maradok veled: |
| mialatt a szent filozófia |
| kapuit nyitogattad, engem a |
| faunok, Pán, sörényes kentaurok |
| s meztelen nők őrtüze csábitott: |
| szemem sóváran tapadt még reád, |
| de, túl rajtad, erdei cimborák |
| zendítették bakszagú ünnepük |
| s én részegen kurjongattam velük. |
|
Centrál
| A Centrál, modern akadémia, |
| pezsgett, forrt. A költők törzsasztala |
| rég befogadott. Zsiga bácsi, Tóth, |
| Schöpflin, Király György, Trostler s aki volt |
| tudós és író, öt és nyolc között |
| mind odagyűlt. Vers-börze működött, |
| és lexikongyár; Mikes sakkozott, |
| Babits korrigált; Elzevirt hozott |
| Kner Gyomáról; Karinthy vitte új |
| feleségét; Heinrich, az öregúr, |
| csepűlte a konzervativokat; |
| Táltos hümmögött, kis Káldor szaladt |
| Meredithet lekötni; pletyka, pénz |
| s száz terv lengett a szivarfüstben; és |
| hogy túlvoltunk Shakespeare Szonettjein |
| (s Horváth Henrik új kecskerímein), |
| Mihály kocogott: „Főúr, fizetek!” – |
| S mentünk, nézni detektivfilmeket. |
|
Mikes
| Az ellenpólus volt a Doktor Úr, |
| Mikes Lajos. Fáradhatatlanúl |
| hozta aktatáskáját: „No, mi baj?”, |
| s csak ősz bajusza, az ősz kefehaj |
| s a hulló szemhéj a kék szem fölött |
| mutatta: sok van évei mögött. |
| Táskájából könyv, szótár, kézirat, |
| pénz, vers, szerződés százféle dagadt, |
| mások ügyei. Gúnyja szeliden |
| hízott modern nagyképűségeken |
| (rajtunk)… Ő lett, Kunfi s Berinkey |
| barátja, az apósom… „Fiai” |
| később, nyolc-tíz fiatal óriás, |
| mint apjukra néztek rá: a tudást |
| és a szivet, a föltétlen szabad |
| szellemet, a drasztikus-igazat |
| csodáltuk benne, s mindenekelőtt |
| – holdkórosak – a nyugodt tetterőt. |
|
Nyolc verseskönyv
| És azután, mi történt azután? – |
| Elmondtam már. Aki kíváncsi rám, |
| iktassa be nyolc verseskönyvemet, |
| iktassa most ide, és eleget |
| megtud rólam… Bár csupa töredék, |
| ami tölti a költők kötetét, |
| és véletlen: azt őrzi csak, amit |
| sikerűl eldadogni, valamit |
| az Álomból… Én a kíváncsi ész |
| s a szerelem álmát dadogtam, és |
| ami már nem én voltam, ami csak |
| részemmé vált, az akadályokat, |
| az ébrenlétet. – Óh, csak élni ne |
| kellene az élethez! – Remete |
| voltam mindig köztetek, emberek, |
| nem értettelek, nem értettetek: |
| magát nézi, aki kíváncsi rám… |
| S Isten tudja, mi jön még ezután. |
|
Szökevény léghajós
| Mióta Pesten éltem, Debrecen |
| alig érdekelt. Első szerelem? |
| Kopott az emlék; s még feszélyezett, |
| hisz, úgy éreztem, vereségemet |
| tartotta nyilván. Hajnalka hugom |
| örökölte könyveimet; nagyon |
| sokat köhögött. Csak ő s anyuka |
| járt fel hozzánk (már nős voltam). Apa |
| került; én is őt. Az egész család |
| messze volt, mint egy elsüllyedt világ, |
| a konzervativok, a papiak, |
| kivéve a tiszabecsi Mihályt: |
| ő figyelt rám és büszkén gratulált |
| az első munkáimhoz. Szökevény |
| léghajóst, az új, a jövő, a fény |
| vitt, sodort, s azt hittem, a multba nem |
| csábíthat vissza többé semmi sem. |
|
Az eltűnt Idill
| Húztam már az igát kegyetlenűl. |
| Átkozd meg a várost és menekűlj, |
| sírtam fel, s mit az irígy munka tilt, |
| őt hívogattam, az eltünt Idillt. |
| És szedtem össze emlékeimet, |
| azt akartam, hogy megint fű legyek, |
| s ha szénásszekér ment át éjszaka |
| az utcánkon, holdfényben, s hozta a |
| tücsköket, álmot, a rétek szagát, |
| sóhajtoztam, mint a körúti fák, |
| s míg, ahol laktam, rút csontkoponya |
| lett a bérház, a nagy rovartanya, |
| én, megint Becsen, megint Gyarmaton |
| akácként álltam a domboldalon: |
| éreztem, mint bozontos istenek |
| lélegzenek köröttem a hegyek |
| s a kelő napban hosszan, kéjesen |
| mosogattam millió levelem. |
|
Csak őket láttad
| És arcok jöttek mindig, emberek, |
| és nők rázták arany fürtjeiket: |
| csak őket láttad, utcán, vonaton, |
| munka közben, mindenütt. Sárga som |
| hozta márciust, tavaszi bokák |
| s kék szemek szálltak rőt nyaradba át |
| s ősz gyult rád s hóval örvénylett a tél, |
| de sose fogytak, akiket a vér |
| hívott s a vágy: sugárzó életek, |
| nők lengették sötét fürtjeiket, |
| és ha társultak utadhoz, ha nem, |
| örültél nekik: örök-részegen |
| bámultad őket, hús-virágokat, |
| szájuk rózsáját, a ruha alatt |
| a csupasz mozgást, édes szívüket |
| és még édesebb fecsegésüket: |
| csodáltad őket, isten műveit, |
| s bennük fürödtek gondolataid. |
|
Tihany
| Fejedet ölem, csókunk a Bakony, |
| rejtettük egymást, gyönyör s fájdalom. |
| Én? Hogy nem látok a szívedbe. Te? |
| Azt, hogy már nem gondolsz valamire. |
| Bolond éj jött; őr hold, sötét Bakony; |
| s másnap Tihany és boldog Balaton. |
| Tihany igaz szeretőknek való. |
| Égbe ölelt kék karjával a tó, |
| s jártuk a vetést, szedtünk pipacsot, |
| sirály suhant, a tündér álmodott, |
| s hogy már elnémult az éji tücsök, |
| szemedben még hét csillag tündökölt… |
| S ma is… Mért vagy hát megint szomorú? |
| Nem boldog így ez a túlboldog fiú! |
| Új alkony gyúl… Sírsz? S ne tudnád, miért? |
| Nézd: sellő úszik a könnyeidért! |
| Hogy csókolsz! Vége? Vagy talán szeretsz? |
| Még a boldogság is rettenetes. |
|
Hivatal
| A hivatalom elkeseritett, |
| s meggyűlöltem, bár nem személyileg, |
| a gazdáimat. A növő család |
| öröknek sejttette a rabigát, |
| s én borzongtam a kulik életén: |
| „Minden évből csak négy hét az enyém, |
| már csak négy, a szabadság négy hete!” |
| S: „Börtön a Föld; s annak is folyton e |
| kis zugában lapúljak?” Nyíltak a |
| csapott meg a világnak. „El, el, el!” |
| Mentem volna, s maradtam: „Veszni kell |
| Budapest únt, megútált kövein?” |
| Könyvek s nők lettek a gyönyöreim, |
| hús-virágok, virág-gondolatok: |
| álom és vágy dzsungele villogott |
| bennük, a vágyott s vesztett messzeség… |
| S, éhes rabnak, semmi se volt elég! |
|
Csillagok utasa
| Hogy először tengeren – már megint |
| a régi gyerek voltam. Mennyi kincs, |
| mennyi szépség mindenütt! Rohanó |
| fény lett a kis velencei hajó |
| s rajta én a csillagok utasa. |
| Tulajdonképp sírnivaló, hogy a |
| Valóság úgy megtisztelt, a hegyek, |
| az ötlírás jegy, a táj, a kövek |
| a Márkus téren a talpam alatt, |
| s hogy a gőzös most énvelem szalad |
| ki a Lidóra az örök vizen! |
| Mintha valami szörnyű félelem |
| űzött volna, hogy mindez nem igaz |
| és eltűnik, úgy ittam-ettem az |
| új világot, Alpokat, utcalányt, |
| tengert, aloét, szobrot, Tiziánt, |
| összevissza: minden pillanatom |
| ima volt és újjongó fájdalom. |
|
Sárga liliom
| Mi bánt? Mi? A sors! – Ne nevess ki! – A |
| sárga liliomnál, a pocsolya |
| partján álltunk, – emlékszel? – süppeteg |
| nádon, tőzegen imbolyogva, meg |
| ölelve egymást és csókolva (te |
| félve, hogy látnak, én boldog fene- |
| bánja-kedvben). A kékbőrű vizet |
| néztük; s már nyúltam, letörni, neked, |
| tündérkém, az új tündért, amikor |
| észrevettem, hogy egész hangyaboly |
| szorong rajta: az áradt Balaton |
| felett, mint egy zöld-sárga árbocon, |
| ott rekedtek: az illat és a méz |
| csalta csapdába őket, a munka és |
| kötelességtudás: vagy ötvenen |
| őrjöngtek a kis, nyurga szigeten, |
| rabok, veszendők… Lám! – gondoltam, és |
| szívem elszorult. – Ennyi az egész. |
|
Körrepülés
| De ha baj lesz?! A háború után |
| iszonyú csábítás volt a Dunán |
| az első repülőgép. Lezuhan?! |
| Szorongó szívvel s mégis boldogan |
| láttam: indúl! Míg a puha vizet |
| pofozta, soha még becstelenebb |
| nem rázott földön vágtató szekér, |
| aztán billentünk, s jött a kék-fehér |
| alkonyi semmi. Csak e szörny zaj és |
| rá a teljes csönd volt meglepetés; |
| a többi mind, ahogy képzeltem: a |
| billenő föld, a felhők ostroma, |
| Újpest, rézsút föl a Jánoshegyig, |
| vissza Csepelnek, majd megint a híd… |
| (Közben olvasmány: a Faust)… Égi fény |
| lőtt, lentről, a visszahozott Napé: |
| attól ragyog ma is e kis kaland… |
| Másnap a gép a Dunába zuhant. |
|
Fény, fény, fény
| Lázadás lettem, égiháború, |
| tűzvész; nem szelid sugárkoszorú; |
| fény, fény, fény, szárny, rakéták, zűrzavar! |
| Villám-agancsait a Zivatar |
| büszkén hordozta előttem, hiszen |
| heroldom volt, apám és istenem; |
| de nem tudtam kótázni a szavát, |
| vagy csak néha. Már nem fogott a gát, |
| a babitsi, és erőm parttalan |
| áradt, hígult. Új formák mágnesét |
| akartam; s törni a régiekét |
| (nem lévén uruk); s új izlést, s olyan |
| új logikát, mely, mint egy zenekar, |
| saját magának is belerivall |
| a dallamába: vágyak s mámorok |
| viharát zengtem Wagner álmodott |
| lelkével, ifjú, káprázó titán, |
| dörgő dobokkal és lángtrombitán. |
|
Adria
| Először a szem, aztán a kezem |
| csókolt, aztán minden érzékemen |
| elömlöttél, hullám hullám körűl, |
| aztán gyönyör és táj összevegyűlt, |
| és táj és ember: egymás partjain |
| ringtunk, hevertünk, s mi voltunk a szín |
| a nyári réten, a pipacs, s a nap, |
| s láttuk, a lepkék bennünk párzanak, |
| s felhő voltunk s kék-arany végtelen, |
| és már nem tudtam, hogy mi van velem: |
| a mondhatatlan zsúfolta a szám, |
| de összevissza dadogtam csupán, |
| hogy édes, és hogy iszonyú zene, |
| és szárnyak, és isten árama, te, |
| aztán kiégtek a tudott szavak: |
| villámok kettős deltája szakadt |
| lelkünkbe, és elmerített a fény, |
| érzékeink káprázó tengerén. |
|
Hangok tükrében
| Mikor láttátok? Nem jár már közénk. |
| Miket szeret most? A várost, a fényt. |
| Az embereket? Azt csak hiszi. De |
| titeket, felhők –? Nincs ránk ideje. |
| S rátok, tücskök? Opera kell neki! |
| Sajtó, tudsz róla? Hogy bolseviki. |
| Lélek, te mit? Tisztuló tüzeket. |
| Hivatal? Nős, albérlő, egy gyerek. |
| Pénz, ismered? Kit? Hogy hívják? Ugyan! |
| Pletyka, te? Frakkja s száz viszonya van. |
| Festő? Mongol-arc, haja barna, lóg. |
| Pincér? Bal kettő: pohár vize volt. |
| Szívébe táj mélyre mi hasitott? |
| Én: Tátra; Tenger; mi: Dolomitok! |
| S mit mondtok rá ti, kritikusai? |
| Jó; rossz; képtelen; őrűlt; mesteri. |
| Ész? Szárnyas hit. Szív? Istentagadó. |
| S te, Csillag? Mégis miközénk való! |
|
Vissza, Gyarmatra
| Vissza, Gyarmatra. „Mult, vagy még?” – „Jelen!”, |
| felelt száz hang, s helyemre hirtelen |
| egy gyermek állt. Én mutattam neki: |
| „A tulsó rét már Szlovákia!” – „Ni,” |
| tapsolt ő, „libák! hogy száll a pehely!”, |
| s futni kezdett, be a semmibe, fel: |
| láttam: s vele, amelyen átszaladt, |
| megint láttam a régi fa-hidat, |
| bár szétlőtték (vagy elvitte a jég?): |
| s kettős szemmel az Ipoly árvizét |
| s a vén fűzeket, a görcsösöket, |
| tele friss hajtásokkal… Szellemek |
| rajzottak elő; jött Mamika is; |
| s mikor végül a Templom-utca 10 |
| udvarán álltam s a mai mögött |
| száz régi kert szikrázott-röpködött |
| egymáson át, megzendült a Mese: |
| „Ki vagy?” „Idők és Lelkek Többese!” |
|
Társaság
| Nem értelek, másom őre, tükör. |
| Sok-sok évem hiába tette föl |
| rég is a kérdést: rab hűség vagy-e |
| vagy a közöny üres becsülete; |
| ma azonban, ma… Amiket mutatsz, |
| amiken őrjöngsz, vagy talán mulatsz, |
| lázálmok a képeid? Bejövök, |
| te meg kiléptetsz. Katonák között |
| vánszorgok, látom, az országuton, |
| de benned szárnyas motorcsónakom |
| hasítja – mit? – az ég arany tavát. |
| S már beszélsz is, te, szerszám! „Tűzön át”, |
| mondom én, te meg: „Esik, havazik!” |
| s ha emelem két kezem ujjait, |
| „Tizenegy!”, vágod ki, és tanukat |
| hozol rá… – Mit? Nem tükör? Hát mi vagy? |
| Úgy? Már nem gép? Ah! Mint az emberek! |
| S neved? – Társaság? – Akkor értelek. |
|
A Sátán Műremekei
| Vágyak koldusát, kétségbeesés |
| őrölt s uszított, gyáva remegés |
| pénztől, holnaptól, s émely, undor a |
| napi robottól. Biztonság, soha |
| nem ismertem boldog tájaidat: |
| legszebb éveim mocsok és harag |
| lepte, kormozta! Sokszor gondolom: |
| nem voltam-e, mint a zenekarom, |
| őrült kissé ezidétt magam is? |
| Énekelni akartam, és hamis |
| skálák csavarták hangom; emberi, |
| és embertelen lettem. Valami |
| betegség volt ez, belső, iszonyú |
| tüzijáték s füstbefúlt háború, |
| csikorgó vágy, új s szent ábrándoké, |
| ördögűzés, maga is ördögi, – |
| versben: A Sátán Műremekei. |
|
A Költő és a Földiek
| „Segíts élni, Költő! Haszontalan |
| gyerek maradsz, ha nem látod, mi van, |
| mi volt s mi lesz, az ember életét, |
| az irtózatot, amivé a Pénz |
| a Csodát züllesztette. Becstelen |
| kúfárhad hódol; de míg testtelen |
| ábránd vonz, te is csak szép mese vagy. |
| Segíts élni, légy hasznos akarat! |
| Nézd, mik a mélyben az Örök Erők: |
| tisztelegj a Millió Kéz előtt, |
| mely alapját teremti napra-nap |
| mindannak, amit becsűlsz! Poklokat |
| járj be s onnan jőjj, hogy dús, hiteles |
| tapasztalat, hogy valóság lehess: |
| segíts élni! Ég Álma, Föld Szive, |
| légy Az, akinek nincs más érdeke, |
| csak az Igazság; s ha majd így beszélsz, |
| szavad szent lesz és erős, mint az érc!” |
|
Utólért csoda
| Fiume – a régi, gyerekkori? |
| Elértem s megbocsátottam neki. |
| A szörny Hamburg és Genova után |
| mint elkésett ünnepi adomány, |
| olyan volt, szerény; még debreceni |
| tartozék, sőt balassagyarmati |
| álmok gyarmata. Szinte magam is |
| zsugorodtam, ott járva-kelve kis |
| mólón, mászkálva hegyén: a csoda, |
| mely egykor nem működött, most talán |
| még kedvesebben: csupa kisleány |
| s fiú vett körűl – komoly emberek! – |
| s nagy gőzösök – mégis játékszerek! – |
| s még teljesebb lett mese és varázs, |
| – gyanútlan – cigarettával kinált |
| s azon Kalypszó tündérneve állt. |
|
Rippl-Rónai
| „Ülj csak le!”, mordult rám, és máris új |
| papírt feszített deszkájára. Túl |
| a Róma villán, Kaposvár felett, |
| oly gyöngédség bolyhozta az eget, |
| mint a kabátom kékes hamva. „Ülj |
| csak le!”, mondta megint, „most sikerűl |
| félóra alatt, vagy soha sehogy!” |
| S már fogta a krétáit. Hónyomok |
| integettek, sárguló, laza fény, |
| a barázdákból s a karók hegyén, |
| arrébb meg, barnán friss-zöld erezet, |
| vetés vonalazta a földeket. |
| Néztem a tájat s a Mestert (ahogy |
| engemet ők): tavaszi áramok |
| keverték köröttünk a színeket |
| s mikor az arckép kikerekedett: |
| „Jól ment?”, dörmögte ő, s gyors ujjai |
| szignálták a pasztellt: „Rippl-Rónai”. |
|
Május
| Kanton vitáztak. Május lehetett, |
| s ma már úgy gondolom, a többiek, |
| s legfőképp a Várúr, a Nagy Öreg, |
| akit úgy emelt bohém szelleme, |
| tudták tervünket. Hogy? Ő ellene? |
| Oly fölényes volt! –: a két ifju láng |
| láttán, mely egymáshoz áhítozott, |
| áldását adta s elmosolyodott: |
| – Csapjatok be nyugodtan, gyerekek!… |
| Mert azt, hogy másnap úgy kezünkre járt |
| minden szerencse, azt, esküszöm, azt |
| megrendezte valaki: a paraszt |
| szekeret, erdészházat, az egész |
| titkos, egynapos, szerelmes szökést… |
| Este megint társaság… Az Öreg |
| maga töltött… „Remek,” mondta, „a hús!” – |
| s tovább boncolta a szintetikus
|
|
Pletykák
| Ellenem könnyű! Harmadéve már? |
| Tizedik éve? Óh, emberi táj, |
| be ürűlsz, be fogysz! Ami jó akadt, |
| csak délibáb volt mind, csak pillanat, |
| régen is csak az; s most oly szörnyü, oly |
| álmodhatatlan borzadály s nyomor |
| benned minden évem, órám, napom, |
| hogy csak itt élek, belül magamon. |
| Nyelvét ölti rám egy utcagyerek? |
| Szúrom ki, századszor, a szememet! |
| Szitok dörög, vagy fúj fogak között? |
| Kést a fülembe, megsiketülök! |
| Mondom: könnyű! S még könnyebb is lehet, |
| messze vagyok, még messzebb is leszek: |
| magam pusztítom, irtom magamat, |
| magam ütöm le minden tagomat, |
| magam ölöm meg bent a Kintet, és |
| csak a szívem, az iszonyú nehéz. |
|
Egyszerre mindenütt
| Ami enyém volt, mindig visszahítt, |
| tájak, asszonyok, könyvek. Mint akit |
| láttam bennük, gerendázatomat, |
| nyílt vagy titkos falakat, tornyokat, |
| szövetségeket. Kincses rejtelem, |
| minden föld hívott, ismert, s idegen, |
| s tudással és gyönyörrel volt tele: |
| mint egy-egy nőbe, szerettem bele |
| városokba, fénybe, Tátrába és |
| Dolomitokba, a Bakonyba: pénz |
| nélkül utaztam, diákmód, de szent |
| sóvárgással: mindig a végtelent |
| hurcolva, s tavat, rétet, hegytetőt |
| váláskor mint mennyei szeretőt |
| siratva – óh, számomra nincsen üdv, |
| míg egyszerre nem leszek mindenütt! |
|
Lelkiismeret
| Fő-hóhérom a lelkiismeret |
| maradt. Ahogy a tengeribeteg, |
| fordúltam ki magamból, ha csak a |
| szeme villant is. S az lángolt, csupa |
| vád s büntetés: isten, az elhagyott, |
| s a jog, a morál, s ami még nagyobb, |
| az igazság igénye szüntelen |
| nőtt bennem. Minden célom és hitem |
| magát fürkészte, földi s mennyei: |
| nem téves-e, rossz-e? Érv s szempont ami |
| ellenfelemé volt, úgy érdekelt, |
| mint akár őt. Perc és részlet helyett |
| az Egész, a Teljes, a Végleges |
| vonzott, valami Több-Mint-Én, nemes |
| és örök; a hibás tett s gondolat |
| mint szégyen mart, mint szenny, mely rám ragadt |
| vagy épp belőlem sajdult: bűneim |
| sebeiből nőttek erényeim. |
|
Önzés
| Ezalatt pedig – óh, évek alatt, |
| mindig s mindenütt! – azt láttam, riadt |
| s merev logika, hogy az emberek, |
| kiknek üdvére testvér-szívemet |
| és agyamat annyit gyötörtem a |
| jóért, a jobbért, igazságokért, |
| örökérvényű megoldásokért, |
| az emberek, a por s a perc hada, |
| bármit hirdettek és fogadtak és |
| bár tapsolgatták bennem a müvész |
| álmait s lelke magas mérlegét, |
| az emberek a maguk érdekét |
| nézték és függvényszámítás helyett, |
| mit legtöbbjük titkon kinevetett, |
| vígan végezték, nagyok és kicsik, |
| s mind győztek, mert egy roppant hatalom |
| volt súgójuk, istenük: a Haszon. |
|
Pillanat
| Mint kagylóból bontottalak ki, mint |
| héjból: s nemcsak ruháidból: amint |
| felnéztél rám, a végső pillanat |
| előtt, mikor megláttad sorsodat, |
| de még tiltakoztál, igen: amint |
| felnéztél, akkor már, s lélek szerint, |
| te vetkőztél tovább: hívó szemed |
| úgy menekűlt, oly kétségbeesett |
| álmot tükrözött, s oly belső csatát, |
| hogy a szívem elszorúlt. De a vágy |
| győzött, lassan: fájdalmas bizalom |
| mosolya remegett át ajkadon |
| s a győzelmes, halálos gyönyöré, |
| karod emelted a nyakam köré: |
| be szép voltál! Azt a tekintetet, |
| mellyel vállaltad titkod-szégyened |
| s mely jövőd és szíved bontotta ki, |
| sose tudtam többé felejteni. |
|
Dalmácia
| Tükörfény napok s árnymély éjszakák |
| csendűltek rajtad és egymáson át, |
| kvá-kvázó sirály s berregő tücsök: |
| három hétig Ráb és Budva között |
| ringatott a dalmát nyár. Szigetek |
| keltek, süllyedtek, pálmás part felett |
| mord szirt, bástyák, fallikus agavék |
| tündököltek, barbár kampanilék, |
| kincses Trogir, s Raguza tornyai, |
| ezeréves dómkapuk szörnyei |
| s arany öröklét: a tegnapelőtt |
| fordult és a holnaputánba nőtt |
| s az vissza: táj s idő díszletei |
| mint a hajód úgy járták isteni |
| körtáncukat:… tizenöt éve bár, |
| azóta is szemedben a sirály, |
| s mint akkor s mint szirének éneke, |
| hív partra szállni a tücsökzene. |
|
Te meg a Világ
| Hat év csönd. Magány. Az Egy Álmai. |
| Sivatag edzett. Kezdted érteni |
| a gondolat örök szeme alatt |
| a földi sorsot és magányodat, |
| s tested, egyetlen birtokod, hazád, |
| s aki azt is feldúlja, a halált, |
| s ami addig is őröl s isteni |
| fölöslegeid sorra elveszi |
| vagy azzal öl meg, hogy rád se tekint, |
| a Célok s Hasznok népét, és megint |
| az oltó mámort, a perc gyönyörét, |
| a nők irgalmas kábítószerét; |
| s elűzted a lélek vámpírjait |
| és megszeretted a hajnali víg |
| rigófüttyöt, és lettél, ami vagy: |
| Szűrő lettél, a legszebb-szabadabb |
| szeretkezés érzékeiden át |
| a mindenséggel: Te meg a Világ. |
|
De szép vagy, lány
| De szép vagy, lány, te rebbenőszemű, |
| de isteni, te dolgos, egyszerű, |
| de ártatlan vagy, – ahogy nézlek, úgy |
| leszek egyre gyávább és szomorúbb: |
| maradj te elérhetetlen! Pedig |
| te is ölelsz, nemsoká, valakit; |
| s ért az majd hozzád? Ért bárki? Csak én |
| tudom, mit tudnál. Húnyjon vágy s remény, |
| húnyjon előre: sebét akarom: |
| ilyen dolgokban az is fájdalom, |
| ha a jövőt, ismeretlenekét, |
| ha azt vesztjük, ami nem a miénk. |
| Volt már s lesz még szeretőm biztosan, |
| de egy se, mint te, egyik sem olyan: |
| engem az idegesek, okosak, |
| nyugtalanok keresnek s vonzanak, |
| téged a nyugodt szív, a tiszta, hű – |
| Soká fájni fogsz, rebbenőszemű! |
|
Idő
| Év évre telt, évekre évtized, |
| s vitt, forgatott a forgó gömbsziget, |
| vitt a vén Föld, fényévek tengerén, |
| föl és le a Tejút fénykerekén, |
| a robbanás örvényében, amely |
| mindezt elkezdte. Könyv és sors, ezer |
| s ezer szikra gyúlt, látó gyökerem |
| nőtt a kövekbe, lelkekbe, velem |
| telültek Pest utcái, s én velük, |
| s lett élet, halál, lett történetük, |
| s míg minden jött s tűnt, ismétlődve, ma, |
| tegnap, holnap, mámora, undora |
| kéjnek s kínnak, gond, s új lakás, Buda, |
| s második gyerek, s millió buta |
| tragédia mindig, s komédia: |
| időtlen fények közt repűltem a |
| fényszigettenger porszemszigetén |
| szigetporszemek fényporszeme, én. |
|
A boszorkány Tér
| Madár volt, veréb, s lent ugrált, a szűk, |
| kis kő-aknában, melyet mindenütt |
| körűlzártak az óriás falak |
| s nyirok fojtott, szemét- és pinceszag: |
| hat emelet mélységben, hova fény |
| sose hatolt be, leg-legfenekén |
| a négyszögletes kútnak, hova csak |
| WC-ablak nyílt; mondom, rossz vasak, |
| ládák, bádogok és két tyúk között, |
| igen, ott élt, ott ugrált, röpdösött, |
| a lichthófban. Hogy került oda le? |
| Fent: a kék szabadság. Mit ért vele?! |
| Hogy először, már láttam: szárnyai |
| sohase fogják fölcsavarni, ki, |
| ki innen: ahhoz függőlegesen |
| kéne… és azt… ő –?… Oly reménytelen |
| oly groteszk volt: egy boszorkány, a Tér, |
| kicserélte!… Madár? Nem… Már: egér! |
|
Különbéke
| Ördögöt angyal, a gonoszokat |
| gyűlöltem előbb, a gazdagokat; |
| aztán mindenkit. Megútáltam és |
| megvetettem az embert, az egész |
| földi förtelmet, s álmot, hiteket, |
| igazságot, a hiú képzelet |
| szépelgéseit, a bérenc agyat, |
| a bölcs s buta magyarázatokat, |
| tömeget, egyént. Aztán az idő |
| és a közöny, a fertőtlenitő, |
| lefojtotta öngyilkos lázamat: |
| harminchárom évnyi tapasztalat |
| után mint vigasztalan harcteret |
| jártam a mocskos, leprás életet: |
| Különbékém, keserű remete, |
| vállat vont és dolgozott: semmi se |
| vonzotta már, csak a kivételek |
| és – mint végső remény – a gyermekek. |
|
Színház a gyerekszobában
| „Zöld lábán táncol a kék ibolya!”, |
| perdűlt elém kislányom, Klárika, |
| s forgott, dalolt, mint egykor az anyám. |
| Látta az őszt, s: „Levelek hullanak”, |
| mondta rímben, „egyszárnyú madarak!” |
| „Mért egyszárnyúak?” „Hát mert oly sután |
| forognak!” Csak néztem rá. Este, ha |
| aludni készült, s átjött Julia |
| néni, s az öreg Anna is beült, |
| az egész család mint színházba gyűlt |
| köréje, zsámolyokra, s a mesét |
| hallgattuk, amit rögtönzött, az egy- |
| ujjnyikat s a százmétereseket; |
| vagy én olvastam, a Gilgamesét, |
| Undinét és Szun-Vu-Kungot… Talán |
| ötéves volt… „S most: vége!”… Taps után |
| – „Szervusztok!” – a takaróiba bújt |
| – „mint héjába az alma” – s elaludt. |
|
Vigasz
| Fél-életem az érzéki világ |
| s a szellemi harca, a szomjuság |
| oltása, és ahogy év évre folyt, |
| az önmegváltás keresése volt, |
| olyan összhangé, amilyenre csak |
| saját erő vezet rá, nem zsinat, |
| ima, kényszer vagy külső jótanács. |
| Néztem persze, hogyan kereste más, |
| hogyan keresi; prédikátorok, |
| bölcsek és szentek hite csábitott, |
| gyönyörű és iszonyú rendszerek: |
| és megtanultam minden könyveket |
| és nyúltam az ész rácsai közé |
| és lestem sugárvilágok mögé |
| és legfőképp magamba, a csupasz |
| idegekbe, s kínjaimra vigasz |
| lett, ha más nem, a keserű tudat: |
| Igazság, te sem ismered magad! |
|
A törvénytelen Szép
| Ahogy repűl az élet, évre év, |
| egyre kevésbbé tudom, mi a szép, |
| egyre kevésbbé értem magamat, |
| hogy régen csak bizonyos arcokat |
| hittem annak, csak ilyen vagy olyan |
| szemet, szájat; mintha nem is magam |
| ítéltem volna, hanem más, aki |
| értelmetlenül válogatta ki |
| a vonzót s rútat, s megszegényitett. |
| Aztán elhagytam a törvényeket |
| s most türelmesebb, gazdagabb vagyok: |
| előre látom a pillanatot, |
| mely olt vagy gyújt, s a lelket, jellemet, |
| a belső formát. Milliméterek |
| összhangja szabta, ki tessék, ki nem? |
| Ma sok egyéb is; és a szerelem, |
| ahogy tanít idő s tapasztalat, |
| egyre szebb lesz és titokzatosabb. |
|
Idétlen parancsok
| A szép nőt csak könnyebb meglátni; csak |
| gyorsabb, egyszerűbb; a vágy hamarabb |
| köréje szövi a harmóniát, |
| köréje azt a titkos glóriát, |
| mely gyógyít, zsongat, üdvözít s emel, |
| mihelyt fényének részese leszel. |
| A szép nőt csak könnyebb kívánni; csak |
| kényelmesebb; hisz kész álmaidat |
| igéri; bár, hogy szép, hogy gyönyörű, |
| többnyire ábránd, zsarnok, kényszerű, |
| nem a tiéd: tündérek és manók |
| visszfénye benned, illusztrációk |
| emléke tán, s mozgásé, szemeké, |
| ki tudja milyen villanásoké, |
| melyek idétlen irányítanak. |
| A szép nőt csak könnyebb szeretni; csak |
| gépiesebb és közönségesebb. |
| Az édes őrület másból ered. |
|
A legfőbb boldogság
| A legfőbb boldogság, a legkötőbb, |
| a legodaadóbb, istenitőbb, |
| az, amely úgy hív, hogy borzongsz bele, |
| az, amelyben két világ egy zene, |
| az, amelyben a szellem szárnyra kél, |
| az, amely már tán nem is szenvedély, |
| az, amely fény, súlytalan súlyegyen, |
| az, amelyben minden jel végtelen, |
| az, amelyben már mozdulni se mersz, |
| az, amelyben örökbéke a perc, |
| az, amelyben megszakad a tudat, |
| az, amelyben kicseréled magad, |
| az, mely, élvezve, a vég gyönyöre, |
| s ha ébredsz, a költészet kezdete: |
| A legfőbb tudás nem a szépeké, – |
| bárkié, ki a tulsó partra jut, |
| s tovább vinni, a közös menny fölé, |
| Kué-Fi és Kleopátra se tud. |
|
Rózsika, Hajnalka
| Eszembe jut Rózsika… oly kicsi, |
| mint mikor meghalt. Arca gödrei |
| minden emlékem, és hogy a szoba |
| ablakait s a tükröt anyuka |
| elfüggönyözte. Szép, húgom, hova |
| tűntél? Leggyengébb benned volt az a |
| Kóbor Láng, mely iszonyú messziről |
| elindult egykor, villám, kétfelől |
| egybecsapó s megint szétágazó – |
| egy rángása voltál csak?… És te, jó |
| testvérkém, könyves Hajnalka, te is |
| kihúnytál már azóta: a te kis |
| szikrád tovább élt, vagy inkább tovább |
| bírta a haldoklását… De a Láng, |
| ami voltál, Az vagyok én is, oly |
| biztosan, mint ahogy többé sehol |
| nem gyúl velünk-egy sugár sohasem: |
| tűnt cikázások, – én következem? |
|
Bodzafa
| Ismerős volt, már majdnem ember, a |
| sarki telken az a nagy bodzafa, |
| már majdnem barát. Tán tíz is lehet |
| esztendeje, hogy, munkába menet, |
| naponta láttam: az autóbusz ott |
| állt meg előtte, és ami jutott |
| várás, szabad perc, nézelődni, azt |
| átbeszélgettük. Tavasszal paraszt |
| ruhát öltött, szép nagyvirágosat, |
| nyáron, mint én, örűlt, hogy süt a nap, |
| ősszel, mikor bogyói értek, a |
| madaraknak lett rakott asztala |
| s télen Raguzáról kérdezgetett. |
| Bölcs fa volt, szent; dús lombja, levele, |
| mint senki másnak; isten üzent vele, |
| s amit mondott, illat volt s költemény. |
| Egy nap kivágták. Most az üzenet, |
| a hiány. Az, hogy nincs ott a helyén! |
|
Utak és művek
| Pénz, gond, nők, tájak, élő szövevény, |
| hálózzák minden könyvemből felém |
| a képeiket, tücskös éjszakák, |
| fenyő s jázmin és akác illatát, |
| Erdélyt, Alpokat, falut, csillagot: |
| mindig a Fényt, mely felé a Robot |
| résein át-átbujtam. Amiket |
| fordítottam, otthon félévbe telt |
| – Macbeth, Amphitryon – egy-egy darab, |
| Shakespeare-é, Kleist-é – de négy hét alatt |
| kész lett, ha rászántam hivatali |
| szabadságom: egy-egy hegyoldali |
| réten, reggeltől estig, vagy fehér |
| hajón dolgozva, míg forgó nap-éj |
| vagy gép cserélte környezetemet, |
| megkerestem útiköltségemet: |
| időm s erőm imbolygó roncsain |
| így épűltek lassan a műveim. |
|
Timon nyara
| Legszebb nyaram: bisztrai havasok |
| s viperák nyara! A Nemzetinek ott |
| fordítottam az Athéni Timon-t, |
| éj-nap dolgozva a keserű-bolond |
| darabon, de annyi fény, oly derű |
| tündöklésében, hogy leggyönyörűbb |
| emlékem az a virágvölgy, a rét, |
| meg a faház, az erdőszéli. Négy |
| hetem átkozta – ujjongta! – tele |
| a vén Shakespeare embergyűlölete, |
| mégis tisztúltam tőle napra-nap, |
| hiszen a saját viperáimat |
| ölte (mint kertünkéit a kasza); |
| s a szabadban – közben – oly mámora |
| zsúfolt a létnek, mintha rám, belém |
| hullt volna mindaz az iszonyu fény, |
| amit egy év az űrbe szétszitál, |
| a százbillió tonna napsugár. |
|
A virágzó havason
| „Ferkó…” – kezdtem. Barátom olvasott. |
| „No?” – nézett föl; de látva, hallgatok, |
| visszabújt a könyvébe… A szivem |
| még hangosan vert, mert a réteken |
| – onnan jöttem, a Bisztra-völgyön át – |
| esküszöm: élt a tengersok virág, |
| s ahogy gázoltam, sárga, rőt, lila |
| s fehér tündérek, a nyár ostroma, |
| vettek körűl, fény-ajkak, tűz-szemek, |
| szervek, pompázók, szemérmetlenek, |
| amiket más leplezne, lobbanó |
| lidércek, éhes karok, tátogó |
| virágok, ahogy soha, s annyian, |
| mint soha még, combomig, magasan |
| nyujtózva, föl, föl, ágyékig, övig, |
| s úgy viháncoltak… „Láttál valamit?” |
| – villant megint Ferkó nyugodt szeme… |
| „Szeretném tudni, bolond vagyok-e.” |
|
Varázs-tó
| S megint kimentem a rétre, megint |
| néztem az égő áradást, a színt: |
| egy új égbolt új csillagtengere |
| repült le velük a völgybe, ide? |
| a hajnal? a szivárvány? Hirtelen |
| belerohantam e nagy, végtelen |
| szépségbe, ölelni akartam a |
| rétet, csókolni a millió csoda- |
| virágot, enni, fürdőt venni szent |
| ifjúságukban, meggyógyulni, mint |
| varázs-tóban a beteg: részegen |
| hajoltam le, arcomon, szememen |
| óh, hogy locsoljam üde habjukat |
| egész testemre?! Gázoltam az üdv |
| hullámait, szívem fájt, reszketett, |
| s ameddig csak elláttam, mindenütt |
| húrik s heterák tánca lebegett. |
|
Hurik, heterák
| Húrik, heterák, szárnyas istenek, |
| fölpiperézve: zsongott, repesett |
| az egész rét, millió, millió |
| ágaskodó, hajlongó, táncoló |
| virág örvénylett, álarcos varázs, |
| tücsök, méh, illat, csillagáradás, |
| harang, csengettyű, fürtök, bóbiták, |
| lángsziromhúsok, fényfátyolruhák, |
| viráglányok csókolták kezemet, |
| egymást, mindent, kínálták reszketeg |
| ajkukat és ajkukban ölüket |
| s ölükben végső gyönyöreiket, |
| s e versengő, világnagy vágy felett |
| egy másik rét szikrázott, lebegett, |
| lepkék tengere: lepke szállt le a |
| virágra és virág repült tova: |
| a dél, a föld és az örök egek |
| tartották itt pogány ünnepüket. |
|
Timon
| Timon vagyok, az embergyűlölő. |
| Vagy csak voltam az? Mult, Jelen, Jövő, |
| gyaláztalak, Irígység, Kapzsiság? |
| Hozsánna most! Vak Erő, Butaság, |
| porig hajtom, peccavi, fejemet, |
| szent szobrotoknál, őrült Istenek! |
| Le az álarcot, bőgő Bikafej: |
| csalogány vagy! Így, látva, tudva, kell |
| magasztalniuk, ez az igazi! |
| Tehetség, elnyom a nagy? A kicsi |
| még jobban! az gyűlöl csak! Valaha, |
| hogy embernek ember a farkasa, |
| borzasztott a fecsegő költemény. |
| Ki lesz, kérdeztem akkor, az enyém? |
| Most egész falka dicsekszik vele! |
| Bűnöm vezeklem. Bitorlók, ide, |
| felszentellek, én, a megtért, a pap!… |
| S te, gaz Szokratesz, idd ki poharad! |
|
Sírfelirat
| A legtisztább a leggyermekesebb, |
| a legnaivabb, az egyetlenegy, |
| a minden szavát mindig szenvedő, |
| a legkönnyebben félreérthető, |
| a legfájóbb, legbecsületesebb, |
| a legszomorúbb, az egyetlenegy. |
| Az volt, tudom, állom és hirdetem, |
| nem volt övénél nagyobb gyötrelem, |
| nem volt még egy oly igaz akarat, |
| nem, aki oly érdektelen maradt, |
| csak így mondom, legközönségesebb |
| szavakkal: ő, ő, az egyetlenegy. |
| Én tudom csak, én ott voltam vele, |
| mind tévedett, aki szólt ellene, |
| fény- s árny-érzékeny aranymérlegen |
| százszor megmértem s így ismételem: |
| mindenre elszánt lelkiismeret, |
| a legtisztább volt. Az egyetlenegy! |
|
A cigány benned
| S közben mindig a tücskök!… Szép ez a |
| gazdátlanul lebegő muzsika, |
| ez az egyetemes, nagy vigalom. |
| Tépheted a hajad, hogy siralom |
| a földi sor, dicsérheti mese |
| a bölcs hangyát: a perc szerelmese |
| fütyül gondra, jövőre!… S láttad-e, |
| hogy sütkérezik az a fekete |
| bogár a napon? milyen édesen |
| hátrál vissza a lyukába, milyen |
| fürgén, ha fenyegeted? s csápjait |
| mozgatva hogy jön, hogy leselkedik |
| megint kifele?… Hogy olyan kicsi, |
| azért még lehetsz testvére neki: |
| ő a cigány benned, a lélek, a |
| szeresd benne az ellentétedet, |
| szeresd, mert könnyelmű s elégedett! |
|
Zene
| Hangok, tündérek, láthatatlanok, |
| míg a fül meg nem idéz, áramok |
| s jelek aztán is, tán a túlvilág, |
| az egyik, ti, kik szívünk ritmusát |
| isteni lüktetésbe kötitek, |
| illanóba és gyárthatóba, ti, |
| bent a Kintnek, óh zene, mennyei, |
| be jó átadnom magamat neked |
| s keretezni szárnyas képeidet, |
| hegedűk, a suhogásotokat, |
| harsonák, villámtornyaitokat, |
| a tengeredet, teljes zenekar, |
| a nem-tudom-mit, melybe belehal, |
| belevész minden külső mozdulat: |
| be jó, így, szűnve s mégis nőve, csak |
| sejteni az imbolygó tudatot, |
| s megsemmisűlni: Minden Én Vagyok! |
|
Mint a szerelem
| Olyan ez majdnem, egész olyan ez, |
| mint a szerelem. Mos, öblít a szesz, |
| a részeg láng. Mélybíbor trombiták |
| hozzák a lélek örök hajnalát |
| s a tudat a húsnál meztelenebb. |
| Vagy hangos tükör vagyunk? Idegek |
| táj ismerős: zöld-arany mámora |
| ringatott fénynek, árvíznek… Mikor?… |
| Csak az néma volt… Ez meg… Hogy sodor |
| a megállt idő!… Csukódik a szem |
| s álom harsan át érzékeiden, |
| álom, mely tűz-ábrákká alakít, |
| álom, mely lázként tágít, zsugorít, |
| álom, melyben viharként száll veled |
| a tulajdonképp tétlen képzelet, |
| álom, melyben ég s föld zeng s tündököl |
| és egész testünk csorduló gyönyör. |
|
Nincs értelme?
| Nincs értelme? Neked sincs. Szép? Talán. |
| Begubóz; vagy: lehámoz! Fuvolán |
| jött az imént az a kis panasz, a |
| fogyó remény fáradt mozdulata, |
| bókoló bánat. Most meg – most milyen |
| szikra-szökőkút! Kép, dallam, ütem |
| beléd furakszik: idegeiden |
| érzed becéző ujjait, kezét, |
| pici robbanásokat, s szerteszét |
| ereiden, tüdődben: mindenütt |
| fojt s gyujt, mint a villámló szerelem, |
| s minden porcikád, amelyet megüt, |
| valami csillagközi szenvedély |
| körtáncát kezdve-újítva beszél |
| az ősi lángról… Értelme? Hogyan |
| volna, lehetne?!… Óh, a zene!… Van |
| szótára a –? Neked sincs!… A zene? |
| Vetkőzés! Csók! Isten árama: Te! |
|
Örök változás
| Ne szégyeld! Nap kél, nap száll. Arcodat |
| építi-bontja perc és gondolat, |
| ég felhőit a szél. A tavalyi |
| hóra gondolsz? Eltünt? Az igazi |
| bökkenő itt is más: a hova lett |
| nem azt mondja, hogy nincs! Dísztelenebb |
| a beszéded, de csupa mozdulat, |
| mint a Kezdeté: főnév-ragokat |
| rügyez s jelzőbe borúl az ige: |
| isten van a nyelvtanban: amibe |
| kapcsolni tudsz, amire van szavad, |
| mindaz lehetsz, mindaz vagy! Mialatt |
| csodáltál, csoda lettél. Te, vagy én? |
| Megközelíthetetlen, mint a fény, |
| ama Vaké, a titok: rostjaink |
| szétszárnyalnak, lazuló rácsain |
| szökik a lélek, nem is egy, de száz. |
| Mi vagy? Ne szégyeld: örök változás! |
|
A legédesebb
| Ő volt a legszebb, a legédesebb. |
| „Irt már hozzám szerelmi verseket?”, |
| kérdezte; s éppen az erkélyen állt, |
| és haján szikrázott a holdvilág |
| (mint Júliának); és szólt a tücsök |
| s a hegyen a nimfa üvöltözött |
| s retteneteset dobbant a szivem |
| s azt mondtam, hogy: nem. S máskor: „Meztelen |
| vagyok, jaj, éppen a kádban ülök,” |
| súgta kagylóba, (s hallottam, csörög |
| odaát a víz) és: „Úgye, pikáns?”, |
| gúnyolódott, s nekem csak elegáns |
| szó jött a számra az igaz helyett. |
| Ő volt a legszebb, legidegenebb, |
| legijesztőbb. Ma is gyerek vagyok |
| előtte. Néha megsimogatott. |
| Meg is csókolt… Volt köztünk valami? |
| Tudta. Bár sose mondtam meg neki. |
|
Jób
| Sebeimet vakarom. Cserepek, |
| ti is úntok már? Megöregedett |
| bennem és némúl a tiltakozás, |
| hogy: „Nem igaz! nem!”? Be sok kín aláz, |
| be sok tol a sír felé!… Micsoda |
| rémképek ezek? Hess, hess! Hisz ha a |
| magas Isten maga jő is elém, |
| Jób jobban tudja, ki volt és szegény |
| feje mit gondolt, mit hogyan csinált. |
| Hogy így sujtasz, nem ismerek reád, |
| Örökkévaló: magad vétkezel |
| magad ellen! Vagy próbára teszel, |
| s annál dicsőbb lesz a feltámadás; |
| vagy legalább is…? Lám, a lázadás |
| csak kifelé csukta le ajkait, |
| bent ezer sebe méltatlankodik: |
| ezer seb és láng és sikoly vagyok, |
| de csak vakarózom, és hallgatok. |
|
Gyöngeség
| Millió méh zümmögő moraja |
| árad be ablakomon. Bár soha |
| ne kéne mozdulni! Szívem alig |
| bírja robotját, dobbantásait, |
| úgy húz, úgy fojt, úgy megöregedett. |
| De te mikor fáradsz ki, gyűlölet, |
| gonosz, ki folyton kísérsz, tudva, hogy |
| dühöddel szemben védtelen vagyok? |
| Gondoljon rám a Föld túlsó felén |
| haraggal csak egy ellenségem, én |
| már szenvedem ádáz fulánkodat: |
| az gyilkol most is. Kint delel a nap; |
| nagy béke zsong. Nem volt igazatok! |
| Nem lesz! Óh Krisztus, de gyönge vagyok, |
| de keresztény, de beteg! Harc? Velem? |
| Ne vétkezzetek tovább ellenem! |
| Szörnyű ez… S óh, kint a nyár zsivaja, |
| millió méh zümmögő moraja! |
|
Ra Isten
| Napon! nagy napon! forró homokon! |
| Ott voltam boldog, a déli napon! |
| Ott volnék az! Didergő szívemen |
| megváltó emlékként melengetem |
| Itáliát, Egyiptomot, a Fényt. |
| Hevertem már hajók vándoraként |
| a fedélzeten, ég és víz között, |
| mely egymás azúrjába öltözött |
| s egyetlen, izzó, kék harangba zárt, |
| s bámultam a gyulladó láthatárt |
| és hevertem villámló partokon, |
| mindent idézve, mi velük rokon, |
| nyári Alföldet, falut, Balatont, |
| s ittam valami ősi és bolond |
| sóvárgással Ra Isten sugarát, |
| mint a legjobb őrület italát, |
| de sohse tudtam betelni vele… |
| Jőjj, Robbanás, a szívembe, ide! |
|
A Földközi tengeren
| Szűz hajó vitt első útjára, a |
| gyönyörű, hófehér Victoria. |
| Triesztben, ami volt, nagy s kicsi, hang, |
| mind szólt, sziréna, gyárkürt, síp, harang, |
| induláskor: ujjongó, messzi kör, |
| csakúgy zengett a visszhangos öböl. |
| Délután Velence. Másnap Bari. |
| Aztán, messziről, Kréta partjai. |
| S aztán valami Új: híg, meztelen, |
| légnemű Kék Gömb, a nyilt Végtelen, |
| a laza Űr, melyben hajónk maradt |
| csak emberi s Istenné vált a Nap: |
| Őt bámultam a zöld habok felett, |
| egyetlen ismerőst, és szivemet |
| ős szorongás markolta, amikor |
| már csak a fűrész láthatár alól |
| nézett rám, még átgyújtva a vizet, |
| és eltűnt, és rögtön éjszaka lett. |
|
Egyiptom felé
| Mint lánya, Vénusz, örök, isteni |
| csoda a Tenger! Ringó, vágyteli |
| testében, amely csókol, ostromol, |
| karcsú hajónk mint roppant ék hatol |
| mindig előbbre. Harmadnapja már, |
| hogy csoda-gép és csoda-láthatár |
| kápráztat, Kettős Mithológia, |
| s most ez a mozgó, tündér éjszaka |
| fent és alant, e kéjes puhaság, |
| mely nyílik-zárul s bár folyton tovább |
| ereszt, mégis tart, ez a végtelen, |
| szemérmetlen ujjongó ős-elem |
| téged is úgy fog, úgy ringat, simúl, |
| fán s ércen át úgy idegeidbe nyúl, |
| úgy körűlnyaldos, körűlhízeleg, |
| hogy rettegve és szinte testileg |
| érzed, amit a Tenger és a Gép: |
| két óriás nászának gyönyörét. |
|
Vers a pódiumon
| A szép nőt, aki előttünk szaval, |
| belső vonóként villamos haja |
| lábujja leghegyéig fényvihar |
| súrolja végig, élő hegedűt. |
| Hogy zeng, vibrál, tündöklik! Mindenütt |
| gyönyör csap ki belőle, röpke láng, |
| homlokán, mellén: a vers láng gyanánt |
| csókolja, belül, árad, megapad |
| s átvilágítja, szívet, csontokat |
| zendít: a test, mint áruló üveg, |
| szinte mutatja, minden üreget |
| hogy kitölt benne dallam és ütem, – |
| és együtt borzong az egész terem, |
| mikor a piros torkon s ajkon át |
| öntudatunk kéjes szüneteként |
| a szép húsból átszikrázik belénk |
| a szellem, a költő, a túlvilág. |
|
Ketten a strandon
| Mikor Hal-Ősöm kimászott a part |
| láz-mocsarába és járni akart |
| s ötvenmillió vízi év után |
| a Nagy Fényt itta, s esetlen, bután |
| sütkérezve még évezredekig |
| növelgette tüdejét, lábait, |
| roppant testében, sejtként, csíraként, |
| agya nem-gondolt gondolataként |
| én is ott voltam már… S hogy a napon |
| én hevertem a forró homokon, – |
| álmok, emlősök, majmok, hápogó, |
| toronynyakú gyík-szörnyek, lángoló |
| páfrányok, hüllők s iszonyú, örök |
| idők rácsa s húnyt pilláim mögött |
| egyszerre Őt láttam, éreztem a |
| bőröm alatt, Ősömet, az Adria |
| strandján, Őt, a régi árnyat, ahogy |
| bennem itta, élvezte a Napot. |
|
Cila
| Cila, Cilu, Cinciri-Minciri. |
| Itt sétál az íróasztalomon: |
| nők vonulnak át tükrös agyamon. |
| Ha valami jó az eszébe jut, |
| mint két szikrázó, vörös alagút |
| gyúl s mélyül rögtön kék-sárga szeme. |
| Légy zümmög tova – szinte száll vele |
| s aztán tíz percig nézi a plafont: |
| mi az a gyanus kis fekete pont? |
| Az imént papírral futballozott, |
| függönybe, szőnyegbe csavarodott, |
| most felugrik, a fűtőtestre ül, |
| könyvekre, az a helye. És örűl, |
| – nem, nem örűl: ásít, nyujtózkodik, |
| végül göngyöleggé kunkorodik. |
| Cilu, Cinciri, hófehér Cila! |
| Úgy sajnálom, hogy nem beszél soha… |
|
1938
| Napraforgó-, krumpli-, kukorica- |
| táblák jöttek, forogtak: ez soha |
| nem változik. Tarló, varjúsereg. |
| Húsz évvel lettem én is öregebb. |
| Csöndben kocogtunk át négy-öt falun. |
| Fáradt voltál. De ma is éppen úgy |
| üdvözöltél: „Kedvelt hívünk s öcsénk!” – |
| mint egykor, és csókkal jöttél felém |
| a mátészalkai poros perronon, |
| régi és most már csaholci rokon, |
| Mihály, méhész-pap, öreg esperes. |
| Alakod tört volt, bajúszod deres. |
| „Esztike?” „Megvan; s a gyerekeid?” |
| Meséltem Klárát, Lóci csínyjeit. |
| Nevettünk, elhallgattunk. Szomorú |
| világ volt ez már, félig háború. |
| Csönd. Kocogtunk. Körben varjak hada. |
| S napraforgó, krumpli, kukorica. |
|
Rémület
| Ahogy hideg hasukkal mereven |
| összetapadtak, az a szerelem, |
| az a látvány a régi temető |
| árkában a hídroncs s a barna kő |
| között, ahol a hegyről lejövet |
| megláttam őket, az a jelenet |
| azonnal meghökkentett, bár alig |
| értettem, s inkább hogy egymást ölik |
| vagy tán már meg is ölték, valami |
| effélét gondoltam, még akkor is, |
| mikor kissé megemeltem, előbb |
| (miként hittem) a férfit, majd a nőt: |
| aztán valami megborzongatott |
| s egyszerre minden eszembe jutott: |
| kettős gyönyörük négyes kapcsa, és |
| hogy most hetekig így maradnak, és |
| egyebek, Én, Te, s Isten, s így tovább – |
| És réműlten néztem a két csigát. |
|
Nem és Igen
| A fülkében csak ti. Megszakitott |
| csókként röpködtek a szavaitok, |
| sóváran már s még anyagtalan, és |
| magasból szállva a tények nehéz |
| világa felé. Tudtátok, mi lesz, |
| de a Nem! még erős volt: hátha ez, |
| ez az egész csak csapda, s nem a vágy |
| az igazi, hanem a hiuság, |
| hátha csak az eseng úgy bennetek. |
| Harc volt kezdődő közösségetek, |
| s a vereség félelme. De, hogy ott, |
| a kék parton járt a vonatotok |
| s megállt, egy percre, a tónál, ahol |
| válni kellett, már úgy váltatok, oly |
| kész szövetségben, mint két vesztes, és |
| mikor a fütty szólt, a felismerés |
| egyszerre nyilalt át szíveteken, |
| hogy kár volt várni, s hogy: Igen, igen! |
|
Nem igaz!
| S aztán, hogy újra találkoztatok, |
| már mint két testvér. A teljes titok |
| szabaddá tette vágyaitokat. |
| Megtanultatok hallgatni, sokat, |
| vagy sok szóba, ha éppen úgy esett, |
| rejteni a kevés szükségeset, |
| télbe a nyarat, halott formulák |
| játékába a remegő csodát, |
| mesét gyártani, igazit, talán |
| még repülni is a hold sugarán, |
| tündérmódra vagy boszorkányosan, |
| és úgy szeretkezni, nyilvánosan, |
| hogy aki látja, az se higyje el… |
| Ki még kérdez, ennyit sem érdemel. |
| Aki meg ért, gondoljon a maga |
| s mondja, hogy: hipp-hopp! Mondja, hogy… Mit?… Azt, |
| amit én, hogy: az egész nem igaz! |
|
Felejteni?
| Idegeidben azt a lobbanást, |
| tudod, melyiket, a villámcsapást, |
| amely megolvasztott, megvakitott |
| s egy percre csillagokig tágitott |
| s az utat közben, mely lángként sodort |
| és mind a jót, ami előtte volt |
| s az utózengést, mely oly lankatag |
| zsongatta még ájult tagjaidat, |
| mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst, |
| testedben azt az édes robbanást, |
| azt a legfőbb, közös pillanatot, |
| melynek nevet még semmi sem adott, |
| hacsaknem vallás, s amelyben velem |
| együtt haltál-születtél, gyermekem, |
| mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit, |
| mondd, édes, azt a percet, s társait |
| (ne is szólj, elég ajkad mosolya) – |
| el tudnád felejteni valaha? |
|
Emlékszel? Mire?
| A perc után, a lobbanás után, |
| a fényszárnyak, a robbanás után, |
| melyben agyamtól a láb-ujjadig |
| a mindenség végső határait |
| bejárta bennünk isten gyönyöre, |
| a csúcs után, s zuhanva már: ugye, |
| te is érezted, mint én, azt a jó |
| lankadást, a visszazsugorodó |
| életet, az emberit, amit én? |
| Még ájult voltam, s bőröm felszinén |
| valami nyugodt, ismerős meleg |
| ömlött el: az újra-nyíló erek |
| hálót szőttek, varázsköpenyt, reánk, |
| s az zsongatott és altatott: a szánk |
| félrecsúszott: még éreztem, milyen |
| édes voltál, és hogy a szerelem… |
| Aztán semmit… Most meg, ébredve – – Te, |
| mondd csak, emlékszel? Emlékszel? Mire?! |
|
Utaztunk
| Mire emlékszel? Utaztunk. De hol? |
| Egymásban? Biztos? Tehát menny s pokol |
| mi volnánk csak? S kettesben? Vagy magunk? |
| S a hús tudja igazi viszonyunk, |
| a külső test? Vagy egy másik csoda? |
| Hol kezdődik és hol végződik a |
| valóság? –: ez a bökkenő: ezen |
| sokkal több dől el, mint a szerelem, |
| miénk s másoké: talán az egész |
| élet, s amit léleknek hívnak, és |
| istennek, öröklétnek!… Furcsa, hogy |
| a tegnap kezdte… Az kezdte? Gyerek- |
| koromban már láttam a szemedet, |
| egy egész album tele volt velük, |
| az Erzsébet Királyné: óh, azok |
| a szemek néztek, hívtak mindenütt, |
| később is, mint most benned: – te, lehet, |
| hogy az anyag is csak emlékezet? |
|
Egymás burkai
| S milyenek vagyunk nektek mi? Ha ti |
| burkok, mi nyilván fordítottjai, |
| feszültség, bélés, töltés, homorú |
| tükrötökben tükrözve domború |
| párhuzamosság: a vér s hús szeme, |
| a tapintás két gömbfelülete |
| egymásra zárúl, s ikertükre, vak |
| káprázata visszára látja, vagy |
| egyszerre úgy is látja – mit? – magát |
| s a másikat: villámtükörcsaták |
| gyúlnak a belső éjben, s ez az a |
| varázslat, az a geometria, |
| amely miatt mint felhő boritasz, |
| mint szárnyas égbolt, s ugyanakkor az |
| én gyönyöröm is mint teljes burok |
| borulhat a tiédre: Itt meg Ott |
| nincs többé, s mint a világegyetem, |
| csap szét bennünk valami végtelen. |
|
Kettős hazánk
| S csak így érdemes összebujni, csak |
| így, az Én végső, leghalálosabb |
| váltás ez, testé-léleké: mi, ti: |
| közös út; de még nénéd vagy hugod |
| soha senki el nem mesélte, hogy |
| ti hogy repültök. Ezek, csak ezek |
| fontosak, ezek a szárnyas tüzek, |
| ezek a lángnyelvek: mögötted a, |
| mögöttem a titok: szent árama |
| tölt ki s csap át rajtunk valaminek, |
| ami tán a legszemélytelenebb |
| az egész életünkben. Te, tudod, |
| hogy te nem te vagy, én nem én vagyok? |
| Kapcsolók mindaketten! Utazunk, |
| tán a kéjes villamosság vagyunk, |
| az ízünk fény, tapintásunk zene |
| s kettős hazánk egy csillag belseje. |
|
Karszt, éjfél
| Karszt. Éjfél. Lesz még fény, tenger, csoda? |
| Vigyázz: karambol! Lóci fiam a |
| padon aludt. Vas himbált, száz kanyar, |
| rémült őrt, láz és száguldó vihar: |
| alagút nyelt be és gargarizált |
| velünk s kiköpött, s hogy csapott a láng |
| a kazánból, csattogó szirtfalak |
| vörhenye lobbant: mindjárt ránkharap |
| a szörnyű torok! Rabok és vakok, |
| fülkébe, mely sorsunkká változott, |
| s erőbe zárva, melyre burkai |
| zárultak más erőknek, pokoli |
| csikorgásban zuhantunk – föl? le? – Jaj, |
| az élet vitt, melyben annyi a baj |
| s amelyből szöktem!… Őr voltam, s rab, és |
| világ szíve és kétségbeesés, |
| s úgy néztem, lelkem csönd és borzalom, |
| fiamat, aki aludt a padon. |
|
A neved
| Kiáltani szeretném, s nem lehet, |
| még súgni se szabad a nevedet, |
| még gondolni se, – jaj, elárulom, |
| pedig belül csak azt visszhangozom, |
| a hangos titkot, mely életemet |
| úgy édesíti, édes nevedet: |
| nevedet, édes, a pár szótagot, |
| mely tündéri burkoddá változott, |
| röpítő közegeddé, nevedet, |
| mely körém gyujtja az emlékedet, |
| fűszerként csendít a nappalon át |
| s beillatosítja az éjszakát |
| s úgy tapad a számba, tüdőmbe, hogy |
| már majdnem te vagy, amit beszivok, |
| már majdnem te: minden lélegzetem |
| veled itat és zsongat édesen: |
| édes neved betölti szívemet |
| s csak titka, te, vagy nála édesebb. |
|
A Százegyedik Szúra
| Hang cirpel kint. S bent a szivemben is. |
| Pici csak. De szúr. Hang s mégis tövis: |
| folyton szúr belém, szúr és újra szúr, |
| kis fúrójával mind mélyebbre fúr, |
| másodpercenkint, régi vörhenyem |
| óta, halkan, de oly könyörtelen, |
| mintha tű volna, Idő tűhegye, |
| s a szívemet szedné ízeire. |
| Hang cirpel a szivemben: a szava |
| nyugtalanság, s veszély a mondata, |
| ha én figyelem: tán csak öncsalás, |
| ha műszer: ideges elfajulás, |
| de mindenképp valami nagy, gonosz |
| robaj jele, mely milliószoros |
| halkításban küldi üzenetét, |
| fényhalk árnyát, fénygyors rettenetét, |
| a halált, a kürtöt, a zokogót: |
| a Százegyedik Szúrát, a Kopogót. |
|
Gyönyör
| Te, nagy zsongás, te (milyen ópium |
| s kié?), ki könyörűlsz a szomorún, |
| a keserűn, te, édes! Halk zsivaj, |
| vagy még annyi se, kint és bent, a jaj, |
| a baromi bőgés, az életé, |
| ha te méred, te, csillagok felé |
| gyönyör, akivel töltekezni nem |
| győz zenit s nadir. Ismerlek, csoda, |
| te, kioltó, aki magad vagy a |
| fény és sugárzás! Szent összhang, olyan |
| vágyva hívtalak, oly fájdalmasan, |
| mint soha még; és most, hogy áramod |
| átcsendül rajtam, szinte vacogok: |
| ezt az ős mámort, ezt hogy kellene, |
| ezt, megtartani? Mi kötne, zene, |
| hogy ne oldódj, ne illanj, ne enyéssz? |
| Mi tetőzne? Egy revolverlövés. |
|
Sorsok és nézők
| Őrségen. Erdő. Éj, koromsötét. |
| Iszap az agyad és keserüség. |
| Amit te tudtál, az itt semmi se! |
| Húz, lehúz az éj tengerfeneke. |
| Menetoszlopban. Éj, koromsötét. |
| Agyad csupa láz és keserüség. |
| Irtózatos erő nyom lefele. |
| Magad vagy az éj tengerfeneke! |
| Robot, új robot. Éj, koromsötét. |
| Agyad villáma kotorja az ég |
| magasságait, kitör, visszahull, |
| s a rengő tenger megint rád borúl. – |
| Miért? S meddig még? Mi dobott ide? |
| Mert húsz éve is, fulladj újra te?! |
| Hány szabadúl, az ügyese!… De csitt, |
| mit tudod, sorsa mást hogyan merít?! |
| Sok az örvény és sok a csapda, mély… |
| „Idegen ész csak küszöbünkig ér!” |
|
Közös sors
| Egyenruhában vagyok, egyszerű |
| egyenruhában, mint a réti fű. |
| Egyenruhában, mint a búzaszem, |
| kezdtem, folytatom s végzem életem. |
| Az egyenruhás tömeg alkotott, |
| mindenkihez nagyon hasonlitok. |
| De hajtom fejem a titok előtt. |
| Nincs már énbennem se szégyen, se gőg. |
| Mert indíthat gyár, a természeté, |
| egyetemes, nagy céljai felé, |
| bármi vagyok is, szabvány, szerkezet, |
| magam örülök, magam szenvedek, |
| ahogy a harmatot s a nap tüzét |
| csak külön szálain érzi a rét, |
| vagy ahogy a kiégett földeken |
| egyenkint hal meg a sok búzaszem. |
| Együtt és külön, se szégyen, se gőg: |
| hajtom fejem a közös sors előtt. |
|
Légiriadó
| Ágyú, tűz, vér, fekete robajok |
| helyett fehér durúzsolás? Dohog |
| a kazán, kék-zöld tündöklés a táj, |
| a fedélzetre parti lepke száll |
| és ahogy hanyatt dőlök a padon, |
| nem a folyón, a felhők közt uszom: |
| vágytalan ringás, szent semmittevés |
| gyógyít, unalom édessége és |
| egyformaság: keringő szigetek |
| s a sík part szépsége, fűz-ligetek… |
| Ugató tankok, kormos vonatok |
| helyett a fehér hajó: hol vagyok? |
| Háborúban? A mában? Huszonöt |
| év minden tűnt öröme összefut |
| e hihetetlen napba a Dunán, |
| és csak sóhajtok, mikor délután |
| Végezz itt, ha kell, Rettenetes Év! |
|
A Kopogó!
| A Kopogó! Mi Allah lobogó |
| fenyegetése? Mi a Kopogó? |
| Azon a napon mint szétfújt molyok |
| lesztek, s mint a meg-nem-álló homok, |
| azon a napon vascsontú hegyek |
| tilolt kenderként törnek s vérzenek, |
| azon a napon már csak az, aki |
| jótettekkel rakta telisteli |
| a mérlegét, az ihatja tovább |
| a szent fényt, csak az Zem-Zem italát, |
| az ölelheti, az csókolja csak |
| a naponta frissen-szűz húrikat, |
| akit meg feldob könnyű mérlege, |
| perdül arra a pokol fekete |
| dobszava, dobogó számuma: dördül a |
| csillag-kő-zápor: rádcsikordul a |
| robogó lángtitok, a zokogó: |
| a Legkeményebb Tűz, a Kopogó! |
|
Temirkul Umetoli
| Hol vagy, Temirkul Umetoli? Ki |
| küldött, kirgiz poéta? Amikor |
| – úgy hittük – legnagyobb volt a veszély |
| s köröttünk még a mennydörgő anyag |
| vívta csatáit, jöttél, idegen |
| egyenruhában, de nem idegen |
| szívvel, s először mondtad ki a szót, |
| bunkerben: – Költő!… Turkesztán fia, |
| emelted a roskadozó magyart, |
| két más nyelven dadogó agy közé |
| szellemi apák nevét s álmodat |
| vetted tolmácsnak, megmentetted a |
| könyvtáram, a családom, életem |
| s többet is… tán mindent… – Hol vagy? Ki vagy? |
| Tudtad, mit tettél? – Nem. – Csak a magam |
| csodáját mondom, s úgy suttogom a |
| nevedet: Temirkul Umetoli! |
|
A pohár alja
| De sokat sírtam, de jogtalanúl, |
| de rengeteget, de oktalanúl! |
| De szíven szúrt minden tűhegynyi baj, |
| mellőzés és bántalom! Fiatal |
| lelkem de szorította a robot, |
| amit huszonöt rossz év rászabott, |
| család terhe, pénzé, gyötrelmeké, |
| időrabló, külső kötelmeké: |
| ólomruha volt rajtam a világ |
| s – költőnek – pokol a katonaság. |
| S ha pokol volt (mert az volt csakugyan), |
| de másképp látom öregen magam, |
| de másképp a tűnt rosszat!… Istenem, |
| kire csak vágyom: ha vagy, adj nekem, |
| adj a gyengének most egy kis erőt, |
| hogy ne törjek össze idő előtt |
| s ha fenékig kell innom poharam, |
| a méreg alját szó nélkül igyam. |
|
Két éjszaka közt
| Két Semmi sötét börtöne között |
| fénysík, te, fénysáv, tündöklő küszöb, |
| két éjszaka közt keskeny pillanat, |
| ki megvillantod szálló árnyamat: |
| mult s jövő közt, az érző jelenen, |
| rajtad suhog át perc s történelem, |
| s addig van csak a kísértet idő, |
| addig a tudat, a mindent tükröző, |
| addig csupán a lázas-bús anyag, |
| míg rásütöd arany lámpásodat. |
| Uram, ki fény vagy, s élet vagy, örök, |
| én vakságból vakságba szédülök, |
| de most, még, mint te, szellem is vagyok: |
| óh, világíts rám: látó rokonod |
| rólad hoz hírt, míg hagyod: léttelent |
| bejár, s létezőt, végest, végtelent, |
| s úgy tördeli, mert sejt s emlékezik, |
| a Kettős Éj rettentő rácsait. |
|
Gombák
| Árnyhideg gombák, karcsúk, csupaszok, |
| holdfény vegyészei, büdös nyirok |
| nyálkáiból, rovarok, levelek |
| dögeiből kelő kisértetek, |
| sirontúliak, sápadtak: milyen |
| borzongás vagytok, milyen gyötrelem |
| léleknek mily lidércmozdulata |
| az anyag felé? Hullahidegek, |
| szívem mozdul s érzi jelképetek, |
| mint magát érzi, élő áramot, |
| mint tegnapból lüktető holnapot, |
| mint rend parancsát a romok felett, |
| mint tiszta formát torz mocsok felett, |
| mint a titkot, mely épít, takarít, |
| mint nők porcellánszép vonalait, |
| mint örök vigaszt, hogy, gyilkolva, már |
| szerkeszti virágait a halál. |
|
Buddhista pokol
| Cérna-ormánya s nagy feje mögött |
| szinte nyak nélkül nőtt, gömbölyödött, |
| dagadt égnek az óriási hát |
| s a kövér has alatt négy pici láb |
| próbált tipegni. Kétségbeesett |
| mohósággal szakadatlan evett |
| a roppant Szörny. „Hiúságod, szegény, |
| ez az eleven pokol” szólt, felém |
| fordulva Buddha, „s íme, láthatod, |
| mit kell, mennyit kell szenvednie, hogy |
| kielégüljön!” Orr s íny ingere |
| volt köröttünk a világ, csemege, |
| húsok, méz, tejszín s nektár tavai |
| s kalács-rétek: s e gazdag, édeni |
| tájat szürcsölve sírva szuszogott |
| a hegynagy Állat: láttam, hogy mozog |
| ormánya, az a kis szívó fonál, |
| s annak legvégén a tűfoknyi száj. |
|
Az Árny keze
| „Maradj velem, mert beesteledett!” |
| Bibliát hallgat a gyülekezet. |
| Alkony izzik a templom ablakán. |
| Hitetlen vagyok, vergődő magány. |
| „Maradj velem, mert beesteledett!” |
| – Ha így idegen, vedd emberinek, |
| súgja egy hang, s ahogy látó szemem |
| elmereng a régi jeleneten, |
| az emmausin és felejtem magam, |
| a sugár-hídon némán besuhan |
| egy örök Árny: lehetne Buddha is, |
| de itt másképen hívják és tövis |
| koronázza: én teremtem csupán, |
| mégis mint testvérére néz reám, |
| mint gyermekére: látja, tudja, hogy |
| szívem szakad, oly egyedűl vagyok, |
| s kell a hit, a közösség, szeretet. |
| S kezét nyujtja. Mert beesteledett. |
|
Bíztató a tavaszban
| Töröld könnyed, gyűrd le fájdalmadat, |
| te nem azért vagy, hogy odaragadj |
| ügyhöz, multhoz, amely nem a tiéd, |
| és dac poshasszon és keserüség. |
| Kaptál ütleget, kaptál eleget |
| (légy keresztyén s mondd: érdemelteket, |
| s könnyűlsz tőle!)… Most ne vélt igazad |
| emlegesd, s ne a hibát, a zavart |
| (az benned is volt!): nézd a rétet, a |
| nagy fényt, a Feltámadást!… Tavasza |
| jött újra a földednek: nézd, a nép |
| dolgozik, szépűl város és vidék: |
| nem árt, hogy eltűnt sok gőg, régi copf, |
| s jobb lesz a jó, ha te is akarod, |
| ha igazán…: másét és magadét, |
| úgy gyógyítod a ma ezer sebét, |
| ha az csordítja megnyugvó szived, |
| ami sosem elég, a Szeretet! |
|
Nyár
| Megy le a nap a Jánoshegy fölött, |
| zene zendűl romok és fák között, |
| sebbé, parázzsá gyúl a magas ég, |
| csoda békíti össze száz szinét. |
| Csoda békít engem is: enyhül a |
| lélek vert daca, fojtó bánata, |
| az ember, aki némán zokogott, |
| képzeletben már mindent itt hagyott, |
| Tazmániát s halált emlegetett, |
| most meg, bámulva a tündér eget, |
| sóhajt, s úgy érzi, tud még hinni és |
| hogy dolgozni fog és szeretni kész; |
| s míg árnyba vesznek sebek és romok, |
| lassan ő is dudolni kezdi, hogy: |
| – Lement a nap a Jánoshegy mögött, |
| ébred a hold, hangosabb a tücsök, |
| fölcsattog a boldog fülemile – |
| Szép a rózsám, hogy váljak el tőle? |
|
Hála
| Szikrázó éj, álom, tücsökzene. |
| Édes a szél, mint egy nő közele. |
| Virág csókol. Ébredek. Hol vagyok? |
| Mily küszöbön? Mint egykor a homok, |
| hogy ott hevertem a Piramisok |
| tövében, úgy zizeg körűl a fű, |
| s máris itt röpdös a lótusz-szemű |
| énekesnő, kit Kairóban, a |
| múzeumban láttam, a múmia: |
| fátyoltestén a hold átinteget, |
| örvény nyílik, mélyűl a fák felett, |
| örök csillagok húznak, ejtenek: |
| óh Mindenség! Melegen, mint a könny, |
| buggyan ajkamra a szív, az öröm, |
| a hála, hogy éltem, hogy voltak csodák, |
| hogy oly szép, oly gyönyörű a világ, |
| Mikor minden csak játék s butaság! |
|
Galagonya
| Hogy megy ez az álló galagonya! |
| Rőt bogyóin át ami valaha |
| volt, az áramlik, legelső nyara. – |
| Honnan és hova, Növény, te örök? |
| Csövekbe zárva gyökér s mag között |
| sose hagyod el dolgos börtönöd, |
| soha, te, majdnem mozdulattalan, |
| és mégis haladsz, lassan, biztosan, |
| belülről, lassan, kitüremkedő |
| mozgással, titokzatos agyvelő, |
| a termeszállam épül. Vak erő, |
| vakon is látsz? Ágbogas ritmikád |
| türelme Év s Nap roppant taktusát |
| maggá lassítja: azaz lépsz tovább |
| a közös táncban, s ami valaha, |
| magadba zárva a végben is a |
| kezdet maradsz, Egy, Te, Galagonya. |
|
Játszani
| Mi volt, Öreg, a legjobb? – Játszani. |
| S aztán? Hagyd a gyerekkort! – Játszani. |
| Vágyni a nagy világba? – Játszani. |
| Készülni szent csatákra? – Játszani. |
| Mások könnyét törülni? – Játszani. |
| Gyermekednek örülni? – Játszani. |
| Hinni saját magadban? – Játszani. |
| Ha nem, a pillanatban? – Játszani. |
| Bort, pénzt, nőt tékozolni? – Játszani. |
| Istenekkel dacolni? – Játszani. |
| Költőkkel égbe szállni? – Játszani. |
| S ha jött csoda, akármi? – Játszani. |
| Tudtál te lelkesedni? – Játszani. |
| Ez a legtöbb? csak ennyi? – Játszani. |
| Elég. Én mást szeretnék – …játszani! |
| S hiszem, többnek fogok még – …látszani! |
| Vigyázz, kardom öl! Bolond vagy, Öreg! |
| – Távozz, ne zavard a köreimet! |
|
Kérdezhetek?
| Kérdezhetek? Kérdezzek? Fényre, bús |
| lepkék, tódultok? Vággyal koszorús |
| árnyak, gyúltok még, lelkek? Tégedet, |
| míg éltél, sajnos, nem szerettelek, |
| nem eléggé: fájt, ugye? Villan a |
| ligeti ablak; de a lakosa, |
| hol a görög lány? Büszke, nagy szeme |
| már csak könnyes dac? És te, tudod-e, |
| hogy elárultál? S te, az a titok – |
| óh, elfordulsz? Még mindig úgy sajog |
| a régi önvád? Te a lényeget: |
| mondd, így jobb lett, jobb így az életed? |
| Nem? Igy is gyász? S te ki vagy? Oly kevés |
| a legtöbb is? Hát minden tévedés? |
| Nyáréji hold, szivek zűrzavara, |
| s ti, sorsok, álmok: csak sírnunk lehet? |
| Kérdezzek? Vége?! Hát kérdezhetek?! |
|
Nemzedékek
| Harmadszor látom, hogy szárad a Szép, |
| s mily üde, ami a nyomába lép, |
| habzik-csordúl az örök-fiatal |
| élet: harmadszor látom a cserét, |
| a változást, amit tizenöt év |
| mindig meghoz s szerepeiteken |
| úgy végrehajt a szörnyű szerelem: |
| harmadszor látom öregedni szép |
| arcotokat (s velük a magamét), |
| barátnőim, nemzedék-társaim, |
| intő gyönyöreim és gyászaim, |
| s csak magamat siratom bennetek, |
| magamat mentem, ha emlékeket, |
| ha közös időket emlegetek: |
| jön az új tavasz – én látom, ti nem! – |
| itt van, és szép, szép, rettenetesen; |
| s rettenetes, hogy milyen idegen. |
|
Nincsenek
| Nincsenek ott. Bárhova fordulok, |
| mindenütt üresség: nincsenek ott. |
| A kéjes szűz, a repeső szobor |
| a tengerparton, aki oly vad, oly |
| érdekes volt, amilyen szomorú, |
| nem integet szirtjéről. Háború? |
| Nem, még az se. Csak nincs. A bölcs nagyúr, |
| aki –, s a jó szív, a gondtalanúl |
| fecsegő vigasz, s a nyugodt zseni |
| a plántái közt, és az isteni |
| tragika a deszkáin, s a barát, |
| aki úgy kéne: az egész világ |
| kiszűrte őket, tájak, műhelyek |
| kiejtették, szobák és életek, |
| nyomtalanúl. Bárhova fordulok, |
| ég és föld üres: ők nincsenek ott, |
| s ezt meg kell szokni. Lelkek, szellemek? |
| Apály sodorja őket. Nincsenek. |
|
A fehér táj
| A fehér táj, kint, az emeleti |
| ablakon túl, amely keretezi, |
| a fehér táj, melyet két téglalap |
| üvege japán metszetnek mutat, |
| a fehér táj majdnem egész üres, |
| tagolatlan, s csak ha nagyon keres, |
| még árnyalatot is csak úgy talál |
| a hontalan szem a tejszín homály |
| imbolygásában: olyan sűrű köd |
| kavarog a fehér mezők fölött |
| s oly magasan, hogy földet-felleget |
| egybemos-meszel: a semmi lebeg |
| köröttünk, a semmiben lebegünk |
| már órák óta, az lebeg velünk: |
| csak lent, a kép jobb sarkában, alul, |
| dereng pár ág: a fehér égbe nyúl |
| egy tar fa: varjú ül a tetején, |
| s az fekete, fekete, mint a szén. |
|
Kandalló előtt
| Szeretem a kandalló parazsát, |
| a leégett fa nyugodt aranyát, |
| a bíbor máglyát, a sok, szögletes, |
| izzó fény-kristályt s a még láng-eres |
| imbolygást rajtuk. Vad tájak s bohó |
| rúnák gyúlnak benne az álmodó |
| lélek elé. Titkok? Mit mondanak? |
| Nyitom a rácsot: álarcként tapad |
| arcomra a hő s a fény elvakít: |
| peng a parázs: tűnt nyarak húrjait |
| zendíti tán a búcsúzó anyag: |
| vágytalan gyönyör minden pillanat, |
| amije van még, tündérmuzsika |
| és ragyogás. Az arany zuzmara |
| borzong itt-ott, hűl és zsugorodik, |
| a máglyára csipke hamuhodik, |
| de tüze még nagy, mint egy alkonyat, |
| s valamit súg. Mit? Attól függ, ki vagy. |
|
Évák és Kígyók
| Mulasztott, messze paradicsomok |
| álma leng körűl. Tenger; s viharok, |
| melyek ijesztve hívtak. Válaszút |
| másik ága, amely csábítva fut |
| s vádolva már! Hullt szirmok. Égi hit, |
| kétely nélkül. Nem-ismert könyvek. Itt |
| egy tétova perc, ott sok hosszu év, |
| rossz döntéseké. Gőgös gyengeség, |
| hogy nem nyujtottam békülő kezet |
| ellenségemnek, aki szeretett. |
| A sok vesztett táj, a sok de, a ha,
|
| süllyedt aranyszigetek, a tova- |
| kéklő ifjúság: rettenetesen |
| fáj néha, hogy egy, csak egy életem |
| volt a földön! Zárt paradicsomok, |
| mik várhattak bennetek?! Mily titok?! |
| Milyen almák?! – Óh, nem-ízlelt izek! – |
| S mily Évák!… S Kígyók, mily… érdekesek! |
|
Negyedik Világ
| Roncsok, szikrák, fél-árnyak, embriók, |
| lassan megsemmisültök. Te a csók |
| lehettél volna. S te? A te neved: |
| a nő, aki sohase tudta meg, |
| hogy szerettem. Lélek, kiből a láng |
| átugrott az időbe, tört szilánk, |
| idézni próbálsz? Késő. Valaha |
| még el tudtam volna mesélni a |
| történetedet – s íme, túlnehéz |
| érintkeznünk: fogyó kiterjedés |
| foglya, te, s ti, többiek, hézagok, |
| síkokká, vonallá hasadtatok: |
| máris csak emlék s tévedés visz át |
| hírt hozzátok a Negyedik Világ |
| utasáról: itt vagyok köztetek, |
| csak nem fogtok fel, tiszta szellemet, |
| ti, kikből külön álmotok kivont, |
| ti, szűnő tér, ti, testnélküli pont. |
|
Cirip
| Cirip, cirip: január, február: |
| tűzhely mellett emlékezik a nyár. |
| Cirip, cirip: március, április: |
| harminc éve tavasz voltál te is! |
| Cirip: Földvár, májusi jázminok: |
| huszonöt éve már, s mégsem unod! |
| Cirip: június, fent a Havason: |
| pisztráng, viperák s „Athéni Timon”. |
| Cirip: száz ér buggyant Dunát a dús |
| alpesi réten: Schwarzwald, július! |
| Cirip: tíz éve: Marne, augusztusi |
| tücskök, azután Párizs tornyai! |
| Cirip: szeptember: sápad a Tejút: |
| felejts tegnapot, bombát, háborút! |
| Cirip: október: halkúl a zene; |
| s jön a vég a két sírásó -ember-e.
|
| Cirip, cirip: tűzhöz szorít a tél |
| s idegen ész csak küszöbödig ér! |
|
Föld
| Távol körökben és szüntelenűl |
| úgy kanyarogtak életem körűl |
| a barázdái, mint egy rokoni |
| és óriás agy tekervényei, |
| nem emberiek, – barnák-feketék: |
| azokkal gondolkozott. Benne még |
| a tett volt az íge, a tárgy a kép |
| és az anyag a szellem. Nagy, nehéz |
| szeme néha gúnyolt: azt hitte, hogy |
| cserbenhagytam. Eső és napsütés |
| etette, s vér és trágya. Dolgozott |
| s tünődött, mint én. Szép kisasszonyok, |
| nyírfák hajlongtak, édes álmai, |
| a tavaszában, s szálló képei, |
| rét, domb, vetés, tó, felhők és akác, |
| ezrével díszítették dús nyarát… |
| Most a Napból nézem… Föld? Sár csupán? |
| Én úgy látom, hogy csillag. A hazám! |
|
Valahogy ott
| Kik messzebb, mint Kalypszók s Nauzikák, |
| lányok, asszonyok, elképzelt csodák, |
| száz, ötszáz, ezer év utániak, |
| véreim bár, mind távolabbiak, |
| közösséghívők vagy hitetlenek, |
| ha magamfélék, ha még emberek, |
| gondoljatok rám. Ha tündére csak |
| egymásnak két sóvár lélek, akad |
| tiköztetek is szövetségesem |
| s megérzi majd, hogy csókolnám, milyen |
| szerelmesen: ha kigyúl szivetek, |
| szólítsatok, s valahogy ott leszek, |
| mindig veletek leszek, véretek |
| árnyéka alatt, az esti tücsök |
| dalában és költőitek között: |
| árnyat árnyak, ismeretlen csodák, |
| ébresszetek, míg lesztek, Nauzikák! |
|
Töredék: A tücskökhöz
| Bujtok megint a kitavaszodott |
| földből, jó tücskeim? Isten hozott! |
| Félévvel Buda ostroma után, |
| ezerkilencszáznegyvenöt nyarán |
| nyitottam ki úgy az ablakomat, |
| hogy a rőtparázs telehold alatt |
| oly nagyon rátok csodálkoztam. A |
| ti őrületetek az a muzsika, |
| az a szörny jókedv, mely ágyam köré, |
| az izgatott nap romjai fölé |
| visszahozta, fölépítette a |
| békét. Másfél éve már! Micsoda |
| varázs volt az a részeg éjszaka, |
| az az egy-helyt cikázó kép-zene: |
| augusztus, kedd, tizennegyedike!… |
| Másnap kótázni kezdtem… Ti, mire |
| virradt, zártátok a magatokét; |
| s lám, az én nótám ma is töredék. |
|
Köszönöm!
| De nem csoda: ahogy még sohase, |
| nyomott az élet. Képek üteme, |
| szavai, ti gyorsabbak voltatok, |
| egy éj alatt mindent elmondtatok, |
| én lassúbb, hisz volt rá elég okom. |
| De némúljon végre a fájdalom, |
| hiszen hálától csordul a szivem, |
| hálától újra s ezerszeresen: |
| tavaszi tücskök, ma kapunk alatt |
| megint hallottam a hangotokat, |
| az örömét… Köszönöm!… S köszönet |
| nektek is, nők, barátok, emberek, |
| kik, mikor minden remény elhagyott, |
| segítettetek, vígasztaltatok, |
| Buda, Sóstóhegy, Békés, Pest, Tahi, |
| Ózd, Igal, Patak: hazám szivei: |
| áldjon meg, Akit, ha hisszük, ha nem, |
| Istennek mondunk közönségesen! |
|
Mi még?
| Mi volt szép? Mi még? Kapásból, s ahogy |
| Kína mondja: a Tízezer Dolog, |
| az Egész Élet. Napfény, hópehely. |
| Nőkből, lányokból még egy tízezer. |
| Tízezer dal, kép, szobor. A tudás. |
| A nagy Szfinx s a papírgyártó darázs. |
| Tízezer álom, vers és gondolat. |
| A Cuha völgye. Mikroszkóp alatt |
| a lélek. A bors keresztmetszete. |
| Repülőgépről Svájcra nézni le. |
| Egy távolodó csónak. Meduzák |
| Helgolandnál. Kalypszó. Egy faág |
| a börtönből. Kislányom mosolya. |
| Az igazság. A régi Korcula. |
| Mosztár tücskei. Párizs. Titisee. |
| Tíz fényévem a Sziriusz felé… |
| Nem, nem, így a leltár is töredék: |
| Szép volt a vágy, hogy Semmi Sem Elég! |
|
Álom
| Amerikánál messzebb kontinens |
| felé ringatsz, alighogy megjelensz, |
| Álom, vagy még messzebbre, s úgy sodorsz, |
| hogy alig érek rá figyelni gyors |
| tájaidra: jószagú tavalyi |
| birsalmák sárga daganatai |
| gomolyodnak kötélvasút alá, |
| az Óriáshegység púpjaivá, |
| ökörfarkkóró jön és elmarad, |
| jegenyés állomás, a karszti Szkrad, |
| s a zöldben rózsák vörös sebei |
| és a ködből egy tehén dugja ki |
| szarvas fejét, csörgedező vizek |
| s barlangok nyílnak, szállok, süllyedek |
| és minden repűl, minden eltünik |
| és nem tudom, hol járunk reggelig, |
| csak azt, hogy viszel s még visszahozol, |
| de egyszer ott felejtesz valahol. |
|
|