Sivatagban

Nap szólt: „Kik vagytok, csont-bőr vándorok?” A hideg éj: „Fogatok nem vacog?” Száz tüske: „Nem fáj?” Vad kövek: „Hova?” Förgeteg évek: „Megállás soha?” S mind együtt: „Arcotok szél cserzi ki, térdetek mint a teve térdei, mért futtok, férges hús, ti, szomorú lelkek, mi rém űz, milyen iszonyú?” És mi feleltünk: „Lelkek, vándorok, hogyne vacognánk, sebző ostorok hogyne vernének, napfény, jégeső hogyne cserzene, szúrna tüske, kő, hogyne futnánk, s mint teve térdei hogyne volnánk, vagy mint föld férgei, hogyne futnók a Rémet, Iszonyút, mikor láttuk meghalni Enkidut!” „Ezért futtok?” „Előle!” „S még miért?” „Futunk, ha van, az Örök Életért!”