Enkidu üzenete

Míg Enkidu élt: keze a kezem, szíve a szívem! Az érzékiség csömörében egy vadbika tökét, ahogy kivágta, forrón, véresen csapta bele az égi Szerelem arcába. (Óh, énbennem is milyen dühök gyúltak már!) És a szörnyü hős mily könnyen sírt (akár én!); és erős testét (mint otthon húgomat a láz) hogy megszállta a lassú sorvadás: nagyon a rokonom volt!… Mamika módján (egy lyukon át) hallotta a sírok lakóit, s férges álmai jöttek – De, jaj, mikor már ő beszélt a föld alól, s csak sírt, nem mondva, mért: csak akkor hittünk, borzadva, neki, és kirohantunk – van-e még remény? – a sivatagba, Gilgames meg én.