A Megszűnt Én

De ha nem látták, vagy ha szeretett, aki látta a kényszereimet, aki előtt nem szégyeltem magam, az előtt sose titkoltam, hogyan kábít, mennyire szétszed a világ: mennyire szűkűl, szédül s hogy hal át tudatom a tárgyakba, második személyekbe, mily ősi-primitív áram visz, sodor ma is, éppen úgy, mint amikor még sárkány, szél, vasút voltam, vagy, később, napfényes határ, tücsökdal, csillag és szarvasbogár, minden, ami megtetszett, – az előtt ma se titok, hányszor szétrepülök a semmibe, – merevűl a szemem, szívem lassúl, – és üres testemen hogy zúg át oly istenek gyönyöre, akiknek a Megszűnt Én a neve.