Utazni!

Utazni! El! El! Csak úgy, céltalan! Verseket súgott a részeg iram… „Szállok!”… Leengedtem az ablakot, s míg sín s kerék szédűlten kattogott, kihajoltam a szélbe. A vonat eggyé vált velem, s belül mind vadabb ujjongás vitt, röpített, őrjitett: forgó tájak zsúfolták szememet, és nem tudtam betelni semmivel, földdel, virággal, ég ligeteivel, bakterházakkal, ringó, suhanó állomásokkal, mennybemutató templomtornyokkal: óriás szivet adott a vágy a magamé helyett a világot ölelni… Vitt a gyors, én meg, ahogy a sín üteme szólt, skandáltam – mit? A semmit. Szavakat. Végtelen, üres anapesztusokat.