Házunk barátja

Baudelaire lakónk, házunk barátja lett. „Mindig búsúlt?…” – nézte a metszetet anyám, a költő arcképét; s ha a lelkeit hívta, ahogy Mamika vagy Ferenc József, már Baudelaire is ott volt közöttünk s ő is türelmesen koppintgatott, – egy: nem; kettő: igen, – sőt nagyon jó válaszokat adott. Néha én is leültem a kerek asztalkához. „Kérdem a szellemet: fogom-e verseit fordítani?” „Fogod!” „S jól?” „Jól!”… Jó ilyet hallani, ilyen biztatást… Hét év mulva, hogy kész lett a magyar Baudelaire, nem jutott eszembe a jóslat… De anyuka előtt rég szent volt a költő szava: egy tyúkunk eltűnt s ő Baudelaire-en át rögtön lefülelte a tolvaját!