Ami nem én

Nagy diák voltam már, de gyermeki lelkem nem változott. Ha valami tetszett, úgy tetszett, mint tűznek a fa: kigyúltam, égtem benne. Ahova néztem, harmatként fölivott a táj; felhő árnyéka, szentjánosbogár lámpása, minden úgy kicsalt, kivitt magamból, úgy eltűntem a kuvik hangjában, úgy bujtam a föld alá, gyorsírásjelek kunkoraivá úgy átváltoztam, hogy mint remete éltem csak, vendég, vagy mint annyi se, a társaim közt. S mert mindez gyanús lehetett volna – és mert komikus! – mesterséges józanság súlyait raktam a figyelmemre: el ne vígy, parányi szellő!… Igy meg, ami nem én magam voltam, nyűg lett, gyötrelem.