A vasúti tavak

A vasúti tavak még évekig a játékom maradtak. Partjaik meredélye, a gyepbőrű homok sárga húsa iszonyú, álmodott szakadékokká süllyedt. Odafenn hasaltam, s lent ringott a végtelen tenger. Béka ümmögött. Az a nád túlnőtt a tájon? Nem baj! Odaát (pár méternyire tőlem) Afrika földje szikrázott, sőt Amerika: szitakötők, kagylóhéj-gőzösök úsztak-röpdöstek partjaink között, s időnkint, ami kezembe akadt, kozmikus meteorok, kő, vasak, féltéglák ágyúztak bele a kék zsongásba. Zsupsz! Nagy csönd lett. Majd az ég kisímult az utolsó vízgyürűn, s a béka megint azt mondta, hogy: Üm.