Szeretet

Rettenetes izgalomba hozott a képzelt vita. Vad nyár lobogott köröttem, a fény szétvitt-röpitett a mindenségbe; s mert a képzelet úgy megnagyított, gúny és megvetés gyúlt bennem papok és templomok és egyházak ellen: hisz az Istenit törpítik csupán, azt szégyenitik, úgy éreztem, s hogy csalás, öncsalás az álmuk is, égi rágalmazás és földi terror, tipornivaló. Mennyi kárt tettek, mily irtóztató vért ontottak már! Megtorló harag emelte karom, hogy pusztuljanak – De rigó fütyült, és rezzent a kép: a kertben álltunk, s nagybátyám kezét láttam lebegni a fejem felett: „Legfontosabb, fiam, a Szeretet!”