„Őt dícsérni!”

Isten jött s eltűnt; fény s füst. Sokszor én magam voltam Ő, tartalom s edény, bár már nem hittem. A tisztelete, hogy imádni kell, az lett, ellene, a legfőbb érvem. Mért van a világ? „Őt dícsérni!” De hisz ez szinte vád, sőt rágalom! – És láttam magamat, amint, Örök Ész, Erő s Akarat, Napokat görget alkotó kezem a semmiből: óh, mily félelmesen nagy voltam, s minden mily szörnyű kicsi! „Hogy dícsérjenek?” Még tiszabecsi léptékben is groteszk volt a dolog, de belementem: jó, Isten vagyok, én, Szabó Lőrinc, s nézzük: jólesik hallgatnom a kert nyüzsgő férgeit? Azok bókoltak: „Urunk! Glória!” S én felugrottam: Pfuj, blaszfémia!