Vasárnapi meghívás

Sebekkel már tele voltam, de még nem tudtam, kié fáj úgy. Voltaképp mind jólesett: sajgatni lehetett ezeket az édes-bús sebeket, csodálni – mint verseken – rajtuk át, mily izgalmas a jövő, a világ, még akkor is, ha, miként énnekem, csak a csalódás, természetesen csak az jut osztályrészűl: partra száll a szív, vitorla s tündérszél megáll, s mi lemondunk… Ekkortájt a szivem legsűrűbben már mégis, azt hiszem, a Dienes-lányról mondott le, a diák-pajtásról… Ősz volt, még kora délután, vasárnapi… S hirtelen nyílt az ajtónk: Laci a küszöbön, Béber. Megnézett. S: „Gyere”, szólt, „de – végy más nyakkendőt!” „Hova?” – „Dienesék.”